13. Fejezet

13. Fejezet

- Megmagyaráznád, miért szöktél meg?

Felelet helyett felpattant a kanapéról, és kirohant a konyhába. Lukas felemelte a bögréjét és kortyolt egyet a kávéból.

- Igazán figyelemre méltó természetű húga van! – először azt hittem gúnyolódni próbál, de amikor ránéztem nem láttam az arcán a gúnyosság legkisebb jelét sem.

- Ha most megbocsátanak, én ... – a konyhába készültem Sophie után, de Daniel és Brian felálltak a kanapéról.

- Mi most mennénk, késő van, és Sophie is sikeresen megkerült! – mondta Daniel.

- Viszlát Ms. Wry, jó éjszakát! – Brian kikapta az apja kezéből a kulcsokat és kiment.

- Én is megyek, köszönöm a kávét, nagyon jólesett! – jött az ajtóhoz Lukas is.

- Nagyon köszönöm, hogy segített, maga nélkül még mindig őt keresnénk!

- Ó, azt nem hiszem. Eszembe jutott, hogy a pályaudvaron még nem kerestük, ha arra ment, valaki biztos látta milyen buszra szállt fel, ezért odahajtottam. De még félúton sem jártam, amikor láttam, hogy egy reszkető lány egy hátizsákkal megy el mellettem az úton. Egyszerűen megfordultam, és beültettem a kocsiba. Nem nagy dolog, előbb-utóbb biztos eszébe jutott volna másnak is, ha én nem vagyok itt.

- Én azért nagyon köszönöm! Esetlek valamivel...

Felemelte a kezét.

- Jó éjszakát!

- Magának is, és köszönöm!

- Ja, még valami! – fordult vissza az ajtóból – Mondja meg a húgának, hogy elismerésem! Nem kell féltenie, az biztos!

- Tessék? – elég hülyén nézhettem rá, mert az egész este komoly nyomozó elvigyorodott.

- Amikor be akartam ültetni az autóba, valószínűleg azt hihette, valami bűnöző vagyok, és miután megakadályoztam, hogy behúzzon egyet, az egyik nemesebb testrészemet találta el.

Totál hülyén éreztem magam, nem szóltam semmit, így Lukas csak intett és beszállt a kocsijába.

Daniel alig bírta visszafogni a nevetést, de amikor már éppen rászóltam volna, elnézést kért.

- Ez a randi nem igazán úgy sikerült, ahogy elterveztem – mondta sóhajtva.

- Vacsora – mondtam automatikusan.

- Tessék?

- Nem randi, csak vacsora!

- Ha ragaszkodsz hozzá... De szeretném, ha bepótolnánk. Mondjuk holnap!

- Nekem...

- A nemet nem fogadom el válasznak, ha azt akarod, hogy Sophie munkát kapjon a szállodában!

- Zsarolsz? Igazából azon gondolkodom, ne zárjam-e be Sophie-t a szobájába élete végéig!

Elnevette magát, és a konyha felé nézett.

- Szerintem a munka nagyobb büntetés neki, mintha csak bezárnád, hidd el, én tudom!

Emma felment az emeletre, és nem sokkal később Sophie követte.

- Tehát? – sürgetően nézett.

- Mi tehát?

- Eljössz holnap vacsorázni vagy sem? Felőlem ebéd is lehet, ha neked az jobb! – kérdezte türelmetlenül.

- Továbbra is áll az a szabály hogy a diákunk apjával nem randizunk!

Láttam, rajta hogy mérges lesz.

- Nem kötelező elmondani bárkinek is! Talán félsz egy kis izgalomtól?

- Ha izgalmakra vágysz, ne egy irodalom tanárral kezdj ki!

- Ugyan Melanie! – próbálta elviccelni, a karját felém nyújtotta.

- Kérem, most menjen! – mondtam komolyan, a legkisebb érzelem nélkül.

- Szerintem már túl vagyunk ezen a magázódáson!

Kintről duda szólalt meg. Brian megunta a várakozást.

- A fiad vár! Köszönöm a segítséget, jó éjszakát!

- Holnap hétre itt vagyok érted! – mondta dühösen majd a számhoz hajolt, és gyengédebben, mint amire számítottam, vagy mint amire titokban vágytam megcsókolt.

- Jó éjszakát! – becsukta maga után az ajtót.

Magamban mérgelődtem, hogyan lehet valaki ilyen makacs, és lerázhatatlan, de közben örültem is neki, ami csak még inkább idegesített. Ha ez valakinek a fülébe jut, akár ki is rúghatnak. Hardford-ban, ami elég nagy város volt, és az emberek nem igazán törődtek a másikkal, ez sem okozott volna gondot, ott talán elfogadták volna, még ha nem is helyeselnék a dolgot.

Egy ilyen kisvárosban viszont hamar terjednek a hírek, és az unatkozó anyukáknak biztos remek alapanyag lennék, amin hetekig elcsámcsognának. Caine-ről pedig jobb, ha nem is beszélek. Az ő drág iskolájában ilyen fertő... Maga lenne a pokol!

Lekapcsoltam a földszinten a villanyokat és felmentem az emeletre. Eldöntöttem, hogy talán mindenkinek jobb, ha ma már nem beszélek Sophie-val. Veszek egy jó forró zuhanyt és bedőlök az ágyba.

Megengedtem a kádba a vizet, és be akartam nézni Emmához, amikor a szobája előtt megtorpantam.

Kihallatszott a sírása, amit már Sophie is említett.

Hirtelen megijedtem. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

Egy jó szülő biztos bemenne hozzá és megbeszélné vele mi a baja. De én tudom mi a baja. Emma mindig is érzékenyebb volt, biztosan nagyon nehezen dolgozza fel, hogy apa után anya is elment.

A beszélgetéssel valószínűleg semmit nem oldanék meg, mert a jelek szerint titkolni próbálja a dolgot. Valahogy segíteni kell neki túllépni a dolgokon.

Még egy dolog, amit fel kell írnom a listámra, az olyan feladatok mellé, amikhez úgy érzem, én túl kevés vagyok, vagy alkalmatlan, vagy egyszerűen csak...

Visszamentem a szobámba, amikor úgy hallottam Emma sírása szipogássá csillapodott.

A lemezjátszóba betettem egy CD-t és kényelmesen lefeküdtem a kádban. Kitört rajtam a fáradság, jobban, mint valaha, és úgy, amit nem engedhettem meg magamnak. De ma este megengedtem.

Holnaptól majd megint visszaáll minden a megszokott rendjébe.

Holnaptól újra a kezembe veszem a dolgokat.

Másnap reggel motoszkálásra ébredtem a folyosón.

Ránéztem az órára, már amúgy is kelnem kellett volna lassan. Kimentem a folyosóra, addigra már nem láttam ott senkit, de volt egy sanda megérzésem.

És jól sejtettem, Sophie lopakodott.

- Azt képzelted, hogy csendben elosonhatsz ismét itthonról? – csattantam fel – Azt képzelted már megint elszökhetsz itthonról?

- Nem, csak a nagyjelenetet akartam elkerülni! – vágott vissza dühösen, valószínűleg amiért rajta kaptam, hogy már a kabátját veszi.

- Akkor hová készültél?

- Nemsokára indul az iskola busz, nem akartam lekésni!

- Aha, inkább mész busszal iskolába, minthogy engem elviselj, sőt még meg is szöksz tőlem! Ennyire borzalmas lennék, ennyire szörnyű, hogy nem bírsz engem elviselni? Hát ennyire gyűlölsz? – kezdtem magamon kívül lenni a méregtől, és a kétségbeeséstől, hogy a saját húgom így gyűlöl.

- Tudod mit? Nem érdekel, nyugodtan gyűlölj, de ezen túl minden átkozott percben tudni fogom, hogy mit csinálsz! Következő lesz a helyzet: reggel felkelsz, beviszlek benneteket a suliba, az óráid után hazajössz, lepakolsz, eszel, tanulsz, elvégzed a házimunkát, amit adok neked, és utána elmész Mr. Reed szállodájába, és pincérnőként fogsz dolgozni, a fizetésedet pedig beosztod, mert nem kapsz tőlem több zsebpénzt! Szóval, úgy dolgozz, hogy ne rúgjanak ki! És többet se az iskolában, se máshol nem akarok rád panaszt hallani! Most egy ideig nem kerülj a szemem elé!

Sértetten felkapta a táskáját, és bevágta maga után az ajtót.

Úgy viselkedik, mint egy hisztis, elkényeztetett liba, gondoltam szomorúan. És a nap még el sem kezdődött igazán...

12. fejezet

12. Fejezet

Valószínűleg kénytelen lettem volna előbb- utóbb összeszedni magam, és átvenni az irányítást, ha Daniel nincs itt, de ő alig egy perc múlva a telefonjával és ellentmondást nem tűrően, magához vette az irányítást.

Felhívta a rendőr barátját, aki megígérte, hogy mindjárt itt lesz, utána pedig megkérte Emmát, hogy keressen pár nem olyan régi képet Sophie-ról, amiket meg lehet mutatni az embereknek.

Én még mindig alig akartam elhinni, hogy a húgom elszökött. Ha mégis ez történt, legalább egy drámai, mindenért engem okoló, és szemrehányó levelet itt hagyott volna. Ez Sophie-ra vallott volna, de ez a minden szó nélkül lelépés, valahogy nem. Ezért amíg Emmáék keresgéltek, én még egyszer átkutattam Sophie holmiját, hátha itt vannak valahol a dolgai, és mégsem szökött meg.

- Melanie, itt van a barátom, Lukas nyomozó. Jobb lenne, ha te beszélnél vele.

- Rendben. – annyira furcsa volt ez a gondoskodó Daniel. Brian, és az eddigi viselkedése után, nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen oldala is.

Lukas nyomozó fiatal volt, huszonöt-harminc év közöttinek tippeltem volna. Nagyon nyugalmat, és magabiztosságot sugárzó volt a megjelenése. Arca borostás volt, haja rövid, sötétbarna, szeme kék.

Nyugtáztam, hogy valószínűleg szolgálatban lehet, mert egyenruhában van, ezért ért ide olyan gyorsan. Bár az is lehet, hogy ez inkább Danielnek köszönhető.

- Üdvözlöm Ms. Wry! Úgy tudom, hogy nem tudja, hol van a húga, igaz? – nem várt választ, mondta tovább. – Ha ez igaz, akkor valószínűleg elszökött, és nekem tudnom kell, kiket ismer a környéken, hová szokott eljárni, és milyen okból szökött meg – a nézése kellemetlen volt, nagyon átható.

A fejemben gyorsan megpróbáltam összeszedni, kikkel láttam együtt Sophie-t az iskolában, és megpróbáltam az arcokhoz nevet is kapcsolni.

Felsoroltam őket a nyomozónak, aki gondosan le is jegyzetelt mindent. Utána elmeséltem az anyám halálát, és, hogy ez Sophie-t nagyon megviselte, nem volt köztünk felhőtlen a viszony, de soha nem gondoltam volna, hogy megszökik.

Emma kisegített még pár névvel, akikről nem tudtam, majd a nyomozó kiment a kocsijához. Alig fél perc múlva már itt is volt, és két térképet hozott magával.

- Mivel még nem tűnt el olyan régen, nem lehet kereső csoportot indítani, és megkezdeni a nyomozást. De nekem lejárt a műszakom, szívesen segítek! – mosolyodott el és Danielre nézett. – Te kiismered magadat a városban, veled megy Wry kisasszony, és elmentek azokhoz a házakhoz, amiket bejelölök nektek a térképen. A húga itt marad, egy, mivel nem akarom, hogy sötétben eltévedjen, és őt s keresni kelljen, kettő, jobb, ha itt marad, és fel tud hívni minket, ha van valami. Jó így mindenkinek?

Én bólintottam, nagyon logikus terv volt, és megfontolt. Amikor viszont Danielre néztem, az idegességem mellett nem tudtam nem észrevenni, hogy valami baja van.

- Mi van?

- Semmi, csak...

- Ha nem érsz rá, nincs kedved ehhez az egészhez, nem baj, nem kell itt maradnod, majd megyek a nyomozóval együtt, ketten is meg tudjuk csinálni.

Láttam, hogy Lukas felnéz, és érdeklődve vizsgálgatja a barátját.

- Nem, nem akarok elmenni, csak annyi a baj, hogy haza kell telefonálnom, mivel ez valószínűleg elég sokáig eltart majd, és nem akarom, hogy a házvezető nőm rám várjon, meg beszélnem kell a fiammal is. Egy perc és itt vagyok!

A mobiljával a kezében kisétált a nappaliból.

Lukas ismét a térképek felé hajolt. Elővett egy piros filcet és bejelölte a házakat, ahová mennünk kell.

- Ezek viszonylag közel vannak egymáshoz, így gyorsabban lehet velük végezni, a maradék az enyém, te pedig – nézett Emmára -, maradj mindig telefon közelben, és ne menj el itthonról, ne csinálj semmi hülyeséget! Indulhatunk?

- Igen – jött a kabátommal a kezében Daniel.

Kevéssel később a kocsijában ültünk, és közeledtünk az első pontunkhoz. Hideg volt kint, Daniel majdnem maximumra tekerte a fűtést. Nem akartam arra gondolni, hogy Sophie ebben az időben talán kint mászkál.

- Kész vagy? – kérdezte Daniel, mielőtt bekopogott volna. bólintottam.

Egy perc múlva Sophie barátnője nyitott ajtót. Tágra nyílt szemekkel bámult végig rajtunk, rendesen meglepődött. Ebből már tudtam, hogy Sophie nincs itt, akkor más lett volna a reakció, számított volna ránk a lány.

- Szia Jennifer, Sophie nincs itt nálad?

- Öhm, nincs, én ma nem voltam iskolában. – a lány mellett feltűnt az ajtóban az apja is.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte és hátrébb tolta a lányt.

- A húgomat Sophie-t kerestük, azt hittem itt van, de nincs, elnézést a zavarásért. – a férfi összehúzta a szemöldökét, és szigorú képet vágott.

- Nem maga az új tanár az iskolában?

- De, igen.

- És azt mondta, nem tudja, hol van a húga? – a hangjában tisztán kivehető volt a mélységes nemtetszés és a becsmérlés.

Daniel megszorította a kezem, ami nagyon jól esett.

- Most mennünk kell uram. Köszönjük a segítséget, jó éjszakát!

Elkormányzott az ajtótól, és beültetett az autóba.

- Hát ez rémes volt! – sóhajtottam.

- Annyira nem, csak egy aggodalmas szülő, azt ne mondd, hogy nem találkoztál még ilyennel.

Nem sikerült megvigasztalnia, így inkább a vezetésre figyelt. Pár perc múlva megtörtem a csendet.

- Tudod, nem hiszem, hogy Sophie itt lesz a városban... – osztottam meg vele a félelmemet.

- Miért? Hova mehetne?

- Akárhova, bárhová, csak el innen. Nem szeretett volna ide költözni. Imádta a nagyvárost.

- Szerinted oda ment vissza? De pontosan hol van az az oda? – nem fordul felém, a kocsiban sötét volt, csak a kinti fények világítottam be a kocsiba, érdekes, és csábítóan megvilágítva Daniel arc élét.

- Hartford, onnan jöttünk.

- Szép város.

- Az, és hatalmas, ha odament, akárhol lehet, bárhol. – éreztem a nedvességet az arcomon.

- Ott is meg fogjuk találni! – láttam, hogy felém nyúl, nagyon lassan, de aztán meggondolta magát, és visszatette a kezét a kormányra.

A többi háznál is hasonló volt a helyzet, és ezért kezdtem feladni az a kevés reményemet is, hogy a húgom itt lehet.

Már nagyon késő volt, lassan tizenkét óra.

Amikor az utolsó háznál is végeztünk, kezdtem tehetetlennek érezni magamat. Nagyon haragudtam Sophie-ra, hogy se egy levelet nem hagyott, de még a mobilját se veszi fel, hiába csörgetjük.

Amikor ismét a kocsiban ültünk és visszafelé tartottunk, megcsörrent Daniel mobilja.

Kezdtem reménykedni. Annyira akartam, hogy azért keressék, mer Sophie megvan.

- Luke volt az, ő is végzett, de eszébe jutott valami, elmegy és megnézi, és szólt, hogy lehet, hogy lemerül a telefonja, ne aggódjunk, ahogy végzett jön.

Összekuporodtam az ülésen. Nem volt mit mondanom.

Daniel gyengéden megpaskolgatta a vállam.

- Tudom, mit érzel, biztos, hogy én is teljesen ki lennék, ha Brian szökött volna meg.

- Te már edzett vagy ilyen téren, nem? – utólag, talán egy kicsit gonosz volt.

- Igen, a fiam gondoskodik róla, hogy ne unatkozzak. De ahogy látom, Sophie is.

Leparkolt a ház előtt.

- Emma?

A nappaliból jött a hangja, meglepetésemre azonban nem volt egyedül.

- Brian? – lepődött meg Daniel is. – Mit keresel itt?

- Csak átjöttem, hátha tudok valamit segíteni, Molly mondta, hogy mi van.

A két gyerek melegítőben és egy bögrével a kezében gubbasztott a kanapén.

Biztosan álmosak már.

Danielhez fordultam.

- Késő van, és biztosan fáradtak vagytok már, köszönöm a segítséget, és hálás vagyok, de nyugodtan menjetek haza!

- Ha Brian fáradt, hazaviszem, de én visszajövök.

- Nem kell haza vinni. Még csak fél tizenkettő! Nem vagyok már dedós, hogy ilyenkor aludnom kelljen! Holnap nekem nincs suli! – mondta sértődötten, majd elvigyorodott.

- Akkor ez eldőlt! Mindketten maradunk.

Amíg vártunk Lukasra a konyhában főztem egy adag kávét. Éppen lefőtt, amikor a kocsi lefékezett a ház előtt.

Emma szaladt az ajtó elé, követtem én is. Nem is tudom milyen csodában reménykedtünk, de bevált.

Amikor kinyílt az ajtó, ott állt Lukas és maga előtt szorosan fogta Sophie-t.

Hirtelen nem is tudtam mit csináljak először, megöleljem, vagy felpofozzam, azért amit tett.

- Meghoztam a szökevényt – törte meg a csendet a nyomozó.

- Nem vagyok szökevény – mondta dühösen és kirántotta magát a szorításból.

Lukast behívtam egy csésze kávéra, amiért ennyit segített. Amikor már mindenki a nappaliban ült, halkan ráförmedtem az enyhén szerencsétlenül kinéző bűnösre.

- Megmagyaráznád, miért szöktél meg?

11.fejezet

11. Fejezet

Másnap az iskolában alig találtam meg Lisát. Pedig már nagyon el akartam valakinek mesélni, hogy Daniel vacsorázni hívott. Vacsora, inkább ezt a szót használom, mint a randit, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez az lesz-e, és mert még mindig nem igazán tudom elhinni. A vacsora jobb.

Amikor végre megtaláltam az egyik folyosón, éppen telefonált, így csak annyit mondtam neki, hogy következő szünetben keressen meg. Indultam az órámra.

Mostanra már egészen hozzászoktam az itteni légkörhöz, és tetszett a hely. Bár, hozzá kell tennem, Brian nélkül elég unalmas az élet... Nem mintha hiányozna, éppen ellenkezőleg. Attól viszont előre félek, mi lesz, ha visszajön. Nem értem Emma hogyan bírja ki, nekem az a hét is sok volt vele, ő pedig egy rossz szót se szól rá.

- Ms. Wry! – kiabál valaki utánam.

Kyle siet felém, papírokkal a kezében.

- Tessék?

- Elhoztam a papírokat, amiket megbeszéltünk, de sajnos most sietnem kell órára!

- Köszönöm, ha valami gond van, majd megkereslek! – pár perc volt csengetésig, nem akartam, hogy miattam késsen.

- Viszlát!

Becsuktam magam mögött a terem ajtaját, és lelkiekben felkészültem, hogy közöljem az osztállyal a rossz hírt.

Az elmúlt pár napban jelentős változások indultak meg, például már nem esznek, és nem alszanak el az órán. Általában határidőre elkészítik a feladatokat, amit kérek, és a legfontosabb, tisztelnek.

- Figyelem, becsengettek, és lenne egy fontos kihirdetni valóm! – elrendeztem a papírokat az asztalomon, és felvettem a színdarab másolatait. Óra előtt mindenkinek fénymásoltam belőle egy példányt. Tegnap este sokáig fenn maradtam és javítottam rajta. Kihúztam ahol sok volt, vagy nem tudtuk volna eljátszani, és összeillesztettem bizonyos részeket, így rövidebb lett és egészen jól előadható.

- Az igazgató szeretné, ha alakulna az iskolában egy színjátszó kör. Engem nevezett ki felkészítő tanárnak. – halk pusmogás indult a teremben. – A rossz hír viszont, hogy a teljesítményetek miatt – mégsem mondhattam, hogy ebben az egészben a legnagyobb szerepet Brian játszotta, és most miatta kell szenvedniük. – az igazgató úgy döntött, hogy ez az osztály fog szerepelni a három hét múlva előadásra kerülő színdarabban. – a halk sutyorgás fenn hangú beszéddé vált.

- Mit fogunk előadni? – kérdezte Erik.

Minden ember elé letettem egy fénymásolatot.

- Olvassátok el, ez az órai feladat, utána pedig megbeszéljük a részleteket!

Körülbelül öt perc után minden tekintet ismét rám szegeződött, amit úgy értelmeztem, hogy végeztek.

- Hogy tetszett?

- Szerintem jó – mondta lelkesen Erik.

A többiek is beleegyezően dünnyögtek.

- Rendben, akkor ez jó lesz. Térjünk rá a szerepekre. Következő órára, szeretném, ha mindenki eldöntené, melyik szerepet szeretné eljátszani. Készüljetek fel belőle, és az órán eldöntöm, ki a jobb, vagyis szereplőválogatást tartok.

Óra végéig a darabról beszélgettünk, és végre jó hangulatban mentem ki a teremből.

Lisa a tanáriban várt rám.

- Miről van szó? Mi történt?

- Gyere, igyunk egy kávét! – ott szerencsére nem állt senki a közelben, nem akartam, hogy bárki is meghallja.

- Mit akarsz mondani? Már eléggé felcsigáztál!

Nagy levegő és...

- Daniel meghívott vacsorázni!

- Örülök, de milyen Daniel? – kérdezte kíváncsian.

- Daniel Reed! Brian apja... – fejeztem be bizonytalanul.

Lisa arcán jó pár érzelem végigfutott.

- Te elmész vele? – kérdezte, olyan hangon, amitől kissé szégyenkezni támadt kedvem.

- Igen... először nem akartam, de ez nem randi. Csak megígérte, hogy segít Sophie-nak munkát keresni, és ezért én elmegyek vele vacsorázni.

Lisa összehúzta a szemöldökét és áthatóan nézett rám.

- Értem, szóval csak a háládat fejezed ki vele.

Kezdett elegem lenni, olyan furcsának, és megalázónak éreztem a helyzetet, ahogy rám nézett. Nem értettem mi a baja.

Talán eleve nem kellett volna belemennem. Tudtam, hogy csak rossz származik belőle. Ó, de egyszerűen képtelen voltam visszautasítani.

- Mi a bajod? – kérdeztem meg végül.

- Semmi, csak nálunk nem szokás a diákunk szülőjével randizni – vetette oda, már szinte ellenségesen és sarkon fordult.

Annyira ideges lettem, hogy a gyomrom émelyegni kezdett. Akkora idióta vagyok! Erre én is gondolhattam volna!

Ha valaki megtudja, esetleg, a legrosszabb esetben Caine, akár ki is rúghatnak miatta!

A nap hátralévő órái elviselhetetlenek voltak. Nem is tudtam mit várok jobban, hogy végük legyen, vagy, hogy ne.

Ebédnél pár tanár odajött és megkérdezték mi a bajom, ugyanis állítólag fal fehér voltam. Lisa a nap további részében került engem, nem is láttam.

Végül döntöttem. Lemondom a vacsorát, biztos vagyok benne, hogy ha elmesélem Danielnek, miért nem mehetek el vele, megérti majd. Elvégre felnőttek vagyunk.

De rájöttem, hogy igazából nem is ez zavar, hanem, hogy nem mehetek el vele. Bele sem gondoltam idáig, milyen régen voltam már randizni... illetve, vacsorázni egy férfival, am azt illeti, akárhol egy férfival. És ez hiányzik. Ahogy telik az idő, erre egyre kevésbé lesz esélyem erre.

Egyre gyorsabban közeledett a hét óra. Én pedig nem tudtam, miért vagyok ilyen nevetségesen ideges.

Emma hat körül benézett a szobámba, és érdeklődött a vacsora felől, de ráhagytam a dolgot. Amikor kínomban nem tudtam mit kitalálni, leültem a színdarabhoz, átnézni.

- Melanie! Itt van Mr. Reed, azt mondta érted jött! –szaladt be a szobámba Emma, izgatott volt, és láttam, hogy felvidult – Csak nem randizni fogtok?

- Nem, félreértés történt. Mindjárt elküldöm, és utána vacsorázhatunk!

- Jaj, ne már! Nyugodtan menj el vele!

- Ebbe ne szólj bele, és légy szíves maradj fent, amíg beszélek vele!

Dörmögött valamit, de bement a szobájába.

Idegesen indultam lefelé. Vajon hogy csinálja Daniel, hogy soha nem hallom meg amikor jön.

Az előszobában állt, és amikor megálltam előtte, ráérősen végignézett rajtam. Kicsit meglepődhetett, a vacsorához illő ruha helyett egy farmer és egy ing volt rajtam.

- Valami baj van?

- Igen, tudod nem volt a legjobb ötlet tőlem, hogy ebbe beleegyeztem. Te Brian apja vagy, én meg a tanára. Ez nem helyes!

Elnevette magát.

- Kit érdekel mi a helyes? És különben is, honnan tudná meg bárki is?

- Nem tudom, illetve...

- Elmondtad valakinek, hogy ma randizol velem? – kérdezte vigyorogva.

- Nem randizunk, ez csak... – Emma kezdett kiabálni nekem fentről. Valami baj van.

Felrohantam. A hangja nem a szobájából jött, hanem Sophie-éból.

- Mi történt?

- Sophie elment! – mondta pánikban.

- Mi? Biztos, hogy nem, csak még nem ért haza és...

- Eltűnt pár ruhája, és cipője, nincs itt a táskája, a smink cuccai! Ezek nem kellenek az iskolába!

- Elment!

Hallottam, hogy valaki mögém lép. Daniel is feljött utánam.

Tudtam, hogy Sophie soha nem akart velem élni, és utál, de nem is mertem rá gondolni, hogy megszökik! Ez mind az én hibám!

- Hova mehetett?- kérdezte Emma.

- Nyugalom, van egy barátom, aki a rendőrségnél dolgozik. Felhívom. Biztos, hogy megtaláljuk!

- De ki tudja mikor ment el... Már akárhol lehet – ha nem kerül elő, vagy ha valami baja lesz...

Emma hozzám bújt.

- Meg fogjuk találni, ugye? – suttogta.

10. fejezet

10. Fejezet

- Megjött a posta! – kiabált fel a húgom az emeletre.

- Jött valami fontos?

- Csak egy csomó számla és egy képeslap... New Yorkból.

Átvettem a leveleket Emmától, és megnéztem a képeslapot. A számlák várhatnak.

Az egyik barátnőm küldte, New Yorkba költözött a barátjához. Mázlista, azt írja, hogy nagyon boldog.

Na, akkor jöjjenek a kevésbé jó hírek.

- Mel, el kell mennem, délben szerintem már itthon leszek! – köszönt el Emma.

- Hová mész?

- Egy iskolai feladatot kaptunk biológiából, a padtársammal közösen kell dolgoznunk.

- Rendben, nem kell sietned! Érezd jól magad!

- Szia!

Örültem, hogy Emma ismerkedik, és egy kicsit kimozdul itthonról. A tanárok azt mondják róla, nagyon szorgalmas, igyekszik pótolni a lemaradását. Sophie-ról bezzeg nem mondanak ilyeneket...

Vissza a számlákhoz.

Még jó, hogy a lányok nincsenek itthon, és nem láthatnak, mert kis híján rosszul lettem. Ha kifizetem az összes számlát szinte semmi pénzünk nem marad. Ha most befizetem a csekkeket, és hónap elején megkapom a fizetésem, az is csak arra lesz elég, hogy a számlákat kifizessem belőle. Mit fogunk enni? Meg az egyéb költségek, amikről még nem is beszéltem.

Valamit sürgősen ki kell találnom. Eddig sem szórtuk a pénzt fölöslegesen.

Talán vállalhatok valamilyen munkát hétvégre. Igaz, hogy akkor a dolgozatokat este kell kijavítanom, és a ház körüli dolgokat sem tudom, mikor fogom megcsinálni, de ez tűnik az egyetlen jó ötletnek.

De hol fogok egy ilyen kisvárosban munkát találni? Tanár vagyok, az irodalmon kívül mihez értek? Talán menjek el takarítani? Vagy pincérnőnek? Akkor teljesen elveszíteném a tanári tekintélyemet.

Valamit viszont sürgősen ki kell találnom.

Az is egy lehetőség, ha a lányok akár csak hétvégenként, hogy ne menjen a tanulás rovására, vállalhatnának valamilyen munkát. Emmának nem kell, hiszen van egy olyan érzésem Daniel bőségesen megfizeti.

Sophie-t viszont valószínűleg úgysem tudnám erre rávenni. Pedig ha nekik nem kellene zsebpénzt adnom, ellátnák magukat, akkor önállóságot tanulnak, becsülik majd a pénzt, és így talán ki tudunk jönni egy hónapban. Még ha szűkösen is.

Az iskolában megkerestem azt a bizonyos fiút, akit Emma ajánlott, és megbeszéltem vele, hogy tizenegyre legyen itt, megbeszéljük a darabot, és a többit.

A srác pár perc késéssel be is csengetett. Kyle Adamsnek hívták. Valóban végzős volt, és amit abból a pár mondatból sikerült megállapítanom belőle, amit az iskolában beszéltünk, komoly és felelősségteljes.

- Jó napot, Ms. Wry!

- Helló, Kyle! Gyere be! – intettem, és felakasztottam a dzsekijét a fogasra. Fekete farmert és egy kék inget viselt, a haja sötétbarna és enyhén hullámos már-már a válláig ért. – Ülj le a nappaliban, egy perc és jövök!

A jegyzetlapjaimat a konyhaasztalon hagytam.

- Elhoztad a darabot? – leültem a fotelba, ő pedig a kanapén helyezkedett el.

- Igen, nem mondanám, hogy ez sikerült a legjobban, de ez való leginkább egy iskolai színdarabnak. Az első pár oldalon összefoglaltam a tartalmát.

- Köszönöm, ez nagy segítség! Gyorsan elolvasom, aztán rátérhetünk a lényegre.

Az első pár bekezdés után rögtön megfogott a sztori. Az alaptörténet arról szól, hogy van egy fiú, aki nagyon bizonyítani akar az édesapjának, ezért mindenben megpróbál a legjobb lenni. Ennek a férfinak van egy lánya is, neki nem kell bizonyítania, az apja kedvence, bár tőle nem vár annyit, mint a fiától, ezért a lányban is kialakul az ösztön a bizonyításra, ami a két testvért egymás ellen fordítja.

- Tetszik! Nem gondolkodtál még el azon, hogy ne színdarabokat írj, hanem regényt? Ezt például tökéletesen alkalmas lenne kiadásra.

Halvány mosoly suhant át Kyle arcán, a szeme is megcsillant, de végül komoly maradt.

- Nem, nem az én világom, ezzel szeretnék foglalkozni.

- Rendben, szóval, hány szereplő is van benne összesen?

- Körülbelül húsz, de belevettem azt is, akinek csak pár mondata van.

- Jó, kérlek, írd össze egy papírra ezeket. A díszlet megoldható, a rajzcsoport majd segít nekünk, a másik kérdés, hogy ez így ránézésre hosszúnak tűnik, biztos lesz benne olyan rész, amit ki kell vennünk, nem baj?

- Nem, ahogy ön jónak látja, én szívesen segítek.

- Hoppá, mi lett a házunkból, csökkent értelmiségűek központja? Az összes visszamaradott hozzád jár korrepetálásra? Legalább fizetnek?

- Sophie! Hogy képzeled, hogy így beszélsz? Kyle nem azért van itt, mert...

- Furcsa, de talán igazad van, csökkent értelmiségűek központja lehet, hiszen te is itt vagy. Nem téged tett ki Mr. Todd a kémia óráról? És előtte már úgy hallottam nem igazán önszántadból távoztál biológiáról sem...

- Te szemét! – sziszegte dühösen.

- Mi? Kiküldtek két óráról? Miért nem tudok én erről? Azonnal tűnj a szobádba! Most nem érek rá, majd később beszélünk!

- Hú, nagyon stílszerű vagy, elővetted a szülő kártyát! – vágta oda gúnyosan, és földübörgött az emeletre.

Azt hittem, abban a pillanatban elsüllyedek szégyenemben, az egyik diákom előtt így megalázni. Most mit gondolhat?

Ahogy az arcára néztem, leginkább szórakozott, és az én dühömről és zavaromról tapintatosan nem vett tudomást.

- Elnézést, Sophie úgy viselkedik, mint egy ötéves. Tehát, hol tartottunk?

A továbbiakban nem zavart közbe senki, egy óra múlva már meg is beszéltük a legfontosabbakat.

- Holnapra elolvasom, és az iskolában majd megkereslek! Szia! – kísértem ki az ajtón.

Emma éppen akkor jött haza.

- Na, hogy ment? Megegyeztetek?

- Igen, nekem tetszik. Te tudtál róla, hogy a nővéredet kiküldték óráról?

- Nem, miért küldték ki?

- Én is ezt akarom tudni! – indultam is az emeletre.

- Jaj, próbáljatok nem veszekedni!

Mintha Sophie-val ez olyan könnyű lenne.

Kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, de most nem merte ezt szóba hozni.

- Tanár vagyok - kezdtem minden kertelés nélkül -, de te igyekszel mindig minden helyzetben kínos helyzetbe hozni. Ezzel magadat is minősíted! Hogy képzeled, hogy...

- Jó, figyelj, unom a hegyi beszédeidet! Elmondom, mi volt. Nem írtam meg egy házi dolgozatot kémiára, amiatt, mert még nem tudtam bepótolni az anyagot, és amikor a tanár nem fogadta el, a képébe vágtam pár dolgot, amit talán nem kellett volna... Bioszon pedig beszélgettünk a lányokkal és a tanár idegbeteg lett.

Kissé meglepett, hogy Sophie viszonylag ilyen normális hangnemben beszél.

- Majd beszélek kémia tanárral, de nem szeretném, ha még egy ilyen előfordulna! És vegyél vissza magadból, mert előbb utóbb mindenki egy hisztis libának fog tartani! Ennyi! Végeztem!

Megkönnyebbülten az ágyra vetette magát, és elvigyorodott.

- Ez nem is volt vészes!

- Nem szeretek veled veszekedni!

Mielőtt becsuktam volna mintha hallottam volna egy halk én se-t, de ha tényleg ezt mondta volna, akkor nem törekedne erre minden egyes mondatával.

A folyosón Emmába ütköztem.

- Elég visszafogottak voltatok! – mondta mosolyogva.

Nekem azonban a kezében tartott tankönyvekre esett a pillantásom.

- Hova viszed a könyveket?

- Hát... Brian jön. Azt beszéltük meg, hogy háromszor jön egy héten. Vasárnap, kedden és pénteken – egy kicsit elvörösödött miközben ellépett mellettem.

- De, Emma, vasárnap van, délután! Ilyenkor mindenki pihen. Miért nem tud szombaton jönni?

- Nem ér rá.

- Ó, és persze neked rá kell érned, nem baj, ha nem tetszik!

- Elég, hagyd abba! Mr. Reed rendesen fizet ezért, nem akarom, hogy Brian cserébe rossz jegyeket kapjon! Amúgy sem volt más dolgom már, de ha téged zavar, hogy itt vagyunk, szólj, és elmehetünk máshova!

- Jó, bocsánat! Nekem mindegy.

Ugyanakkor, ha szerencsém lesz, Daniel hozza majd Briant, és nem a házvezető nő, akkor talán kérhetek tőle egy szívességet. Végül is minden rosszban van valami jó...

Gyorsan fölszaladtan átcserélni a pólómat valamivel divatosabb felsőre, és egy kényelmes farmerre, hogy ne tűnjek slamposnak. Párszor végighúztam a fésűt a hajamon, és már mentem is le.

Alaposan meglepődtem, amikor Daniel már éppen köszönt el a gyerekektől. Észre sem vettem, hogy megjöttek.

- Kérem, Daniel, várjon egy percet!

Láttam rajta, hogy meglepődik, de annyira lekötött hogy ne bámuljam folyamatosan az arcát és természetesen viselkedjek, hogy majdnem hasra estem az előszoba szőnyeg sarkában.

- Valami gond van?

- Semmi, kérem, jöjjön be, nem akarom ezt az ajtóban megbeszélni.

Bekísértem a nappaliba, ő pedig a maga laza, nyugodt járásával közben alaposan megnézett mindent.

- Szép a háza! – bökte ki végül, amikor helyet foglalt a fotelban, ami az én helyem szokott lenni.

Így a kanapéra kényszerülve, kissé kényelmetlenül éreztem magam vele szemben.

- Köszönöm!

- Tudja, most nagyon kedvesen viselkedik, kezdjek el aggódni? Talán gondot okoz, hogy Brian...- feltartottam a kezem, hogy elhallgasson.

- Semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán egy szívességet szeretnék kérni, amit nem szeretek, és nem is gyakran szoktam szóval...

- Aha, szóval ezért volt minden! Tudhattam volna! – vigyorodott el, de amikor rám nézett rendezte a vonásait – Elnézést!

- Szóval, a húgomnak, Sophie-nak szeretnék munkát találni. Úgy hallottam van egy szállodája itt a város szélén. Talán tudná alkalmazni...

- Hát... – túrt bele az amúgy sem rendezett hajába elgondolkodva.

- Ne mondjon rögtön nemet, bármit elvállal.

- Utána nézek, talán pincérnőnek fel tudom venni, az étterembe.

- Az remek lenne – úgy megörültem.

- Természetesen ez még nem biztos, és ha az lesz, először csak próbaidőre!

- Rendben! Köszönöm, nagyon hálás vagyok!

Megcsillant a szeme, és a szája sarka enyhén felfelé görbült.

- De van egy feltételem! – sejthettem volna, hogy nem fog olyan könnyen menni. – Eljön velem vacsorázni!

- Tessék?

- Ha eljön velem vacsorázni, felveszem Sophie-t pincérnőnek! Mit szól, áll az alku?

- Miért menjek magával vacsorázni? Nem talált magának más nőt a városban?

- Ez gonosz volt, de ha igent mond, el is felejtem! Kérem! – hajolt közelebb a fotelban.

- Jó – mondtam, mert igenis szerettem volna együtt tölteni vele egy vacsorát, még ha féltem is, mi fog történni.

- Remek, holnap este hét óra?

- Nekem jó...

- Akkor hétre itt vagyok érted! – mosolygott elégedetten.

Vajon mindig mindent megkap, amit csak akar? Mert ha igen, nem árt óvatosnak lenni vele.

9.fejezet

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést, hogy ennyit kellett rá várni, próbáltam igyekezni vele, remélem tetszeni fog! A következő fejezetet igyekszem gyorsabban hozni! Kommenteket nagyon várom!:D

9. Fejezet

- Ms. Wry, ráérne egy kicsit? Szeretnék magával megbeszélni valamit! – anélkül, hogy egy szót is szólhattam volna, Caine az irodájába vezetett.

Leült a székébe, és intett, hogy foglaljak, helyet. Kicsit kezdtem aggódni. Ha most engem is le fog szidni, vagy esetleg kirúg, nem tudom, mi lesz. Először is talán meghalok szégyenemben, utána pedig nem is tudom…

Nem vagyok itt olyan régen, csak két hete. Igazán figyelembe vehetné, és ami Briannel történt, nem az én hibám. Nem lenne igazságos, ha rajtam töltené ki a dühét.

- Szóval, Ms. Wry, remélem... - megszólalt a telefon, én pedig halálra rémültem. Reméli, mi? Jaj, utálok várni, mit akarhat mondani?

Miután röviden válaszolgatott a vonal túl végén lévőnek, lecsapta a telefont, és ismét nekem szentelte figyelmét.

- Elnézést! Tehát, remélem sikerült beilleszkednie nálunk, mert szeretnék önnek egy feladatot adni.

Pár másodpercig értelmesen bámulhattam rá afölötti megkönnyebbülésemben, hogy nem kirúgni akar, hogy végül sikerült kinyögnöm, hogy micsoda?

- Szeretném, ha nem maradna rajta az iskola hírnevén, az a kis incidens, ami történt. Szeretném, ha más miatt emlegetnék az iskolát. A sportban jók vagyunk, a tanulóink elég jó átlagot teljesítenek, zenei képzéseink is hozzák az átlagot, de egyvalamiben sehol sem vagyunk a többi iskolához képest. Nem is értem, hogy nem jutott ez idáig az eszembe. Az iskolának nincs színjátszó szakköre, nem rendezünk darabokat, nincsenek előadások. Ennek véget vetünk, mától magát nevezem ki a színjátszó kör élére, mint irodalom tanár szerintem tökéletesen megfelel. Mit szól hozzá?

Őszintén szólva teljesen megdöbbentem.

- Engem? De hát én még soha nem vezettem színjátszó kört! Nincs benne tapasztalatom!

- Majd belejön, számítok magára! Muszáj, hogy jól sikerüljön, mert mához három hétre, szeretnék egy előadást tartani, eljönne a város és látnák, hogy ez egy remek iskola. Erre van most szükség. Válasszon ki egy darabot, és szeretném, ha büntetésképpen az a Tyler fiú és az osztálya adná elő. Arra az osztályra már nagyon rá fér egy kis fejlődés, maga pedig szerette volna őket megnevelni, hát itt az alkalom!

- De ...

- A rajztanárnő és a csoportja biztosan szívesen segít a díszletekkel. Sok sikert!

- És ha nem vállalom el? – kockáztattam meg a kérdést kereken kimondva.

Caine felállt, és az ajtóhoz sétált.

- Akkor nagyot csalódnék magában, és talán elgondolkodnék, hogy a megfelelő tanárt vettem-e fel az iskolába. De természetesen ez csak egy elméleti dolog. Biztos vagyok benne, hogy remek munkát fog végezni!

- Hát persze! – nyájas, már - már szelíd képet vágtam, holott legszívesebben sikítottam volna, mert utálom, ha zsarolnak.

Mintha nem lenne elég dolgom, most ez is a nyakamba szakadt. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. Életemben nem csináltam ilyen, és semmiképpen nem szerettem volna az egész iskola előtt leégni ezzel.

Három hét, és én még azt sem tudom, mit adjunk elő. Talán Rómeó és Júlia? Nem, az túl elcsépelt már, remek mű, de mindenki ismeri, és rengeteg iskolában adják elő.

Talán célszerűbb lenne, ha valami egyedit, valami nem túlismert vagy egy egészen különleges darabot keresni.

Fogalmam sem volt, mi legyen az. De jobb és igazságosabb lenne, ha az osztállyal beszélném ezt meg. Együttműködőbbek lesznek, ha őket is belevonom a dologba. Legalábbis nagyon remélem.

Ahogy átléptem a bejárati ajtó küszöbét, egy nagyon furcsa, fűszeres illat csapott meg, majd ahogy közeledtem a konyhához, keveredett hozzá valami édeskés sütemény illat is. Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor Emmát találtam a pult mögött szorgoskodni.

- Hát te meg mit művelsz? – a hangomra összerezzent, és elpirult.

- Nem is tudom, gondoltam csinálok vacsorát... – elfordult, elővett egy zacskót, amiben messziről úgy tűnt gumicukor van, és rászórta a süteményre –, és telefonált Mr. Reed is, hogy ha nem gond, akkor Brian idejönne, és ma megtarthatnánk az első óránkat. Nem baj?

Miért lenne baj? Egy bunkó, problémás, elkényeztetett gyerek idejön a házamba, és ráakaszkodik a húgomra.

De Emma egyezett bele, az ő döntése. Pénzt kap érte, és amíg nem lesz baj, addig nem szólok bele – fogadkoztam magamban.

- Nem, semmi baj. Ha neked jó, és ráérsz, engem nem zavar. Úgyis van egy csomó dolgom. Képzeld, az igazgató megbízott azzal, hogy alapítsak egy színjátszó kört, és három hét múlva mutassak be egy darabot. – Elhúztam a számat, mire Emma csak elvigyorodott. – Szerinte ez jót tenne a sulinak a Brian ügy után. Ja, és a te osztályodnak kötelező a részvétel benne, büntetésül. Sajnálom!

- Mi? De hát ez szemétség! – háborodott fel. – Én nem csináltam semmit, és nem szeretnék szerepelni senki előtt! Nem tudnád valahogyan elintézni? Kérlek, légyszí!

- Emma, ez igazságtalan lenne, tudod, mire gondolna mindenki... Nincs kivétel! – leroskadtam az egyik székre az asztal mellett. – Nincs valami ötleted, mit adjunk elő? Jól jönne a segítség, az igazgató nagy reményeket fűz a dologhoz, nem szabad leégnünk.

Töprengő arccal a pulton lévő tál fölé hajolt, egy kanállal belekóstolt, és grimaszolt egyet. Mérgelődve elővett még egy tejszínt a hűtőből, és egy fokhagymát.

- Te mikre gondoltál eddig? – kérdezte, amikor már azt hittem nem fog válaszolni, esetleg mérges rám.

- Nem is tudom, Rómeó és Júlia kizárva, de más egyenlőre nem jutott az eszembe.

- Talán valami olyasmi kellene, ami nem mindennapi... Ismerek az iskolában egy olyan fiút, aki szeret írni, és remek színdarabokat készít. Talán beszélhetnél vele.

Ezen elgondolkoztam, jó ötlet, az biztos, hogy nem egy ötvenszer feldolgozott anyag, ha tehetséges a srác lehetne belőle valami.

- Hogy hívják?

- Idén végzős, nem tudom a teljes nevét, nem ismerem annyira, valamilyen Kyle.

- Rendben, köszi a segítséget! Mikorra jön Brian?

- Igazából... – az ebédlő falán lévő órára pillantott –, már negyed órája itt kellene lennie.

- Igazából, csak öt percet késtem – szólalt meg az ajtó felől egy hang, amit Briannel azonosítottam, és ijedtemben majdnem felugrottam a székről.

Amikor felé fordultam, lazán megrántotta a vállát, és elvigyorodott.

- Nem akartam udvariatlan lenni, és megzavarni a beszélgetést. Izgalmas első kézből megtudni az információkat, ha már kimaradok minden jóból.

- Úgy néz ki arról a leckéről lemaradtál, hogy hallgatózni, és kopogás nélkül bejönni valahová, még nagyobb illetlenség! – vágott vissza Emma, amin meg is lepődtem.

- Nos, akkor én felmegyek, ha kell valami, szóljatok nyugodtan! Jó tanulást, Brian!

Sophie is itthon volt, ahogy elmentem a szobája előtt, hallottam, ahogy a laptopon gépel. Úgy gondoltam, most inkább lemondok a szócsatáról, és egyenesen a szobámba mentem.

Elszöszmötöltem egy halom dolgozattal, utána pedig az internetet kezdtem nézni, hátha találok valamilyen használható ötletet a színdarabhoz. Mire észbe kaptam, már fél hét volt.

Úgy gondoltam, megnézem, mi folyik odalent. Szegény Emma, vajon hogy bírja elviselni Briant?

A nappaliból halkan a tévé hangja hallatszott, és Brian meg Emma még mindig az asztal fölött görnyedtek.

- Hogy haladtok?

- Jól - mondta nem túl meggyőzően a húgom.

Emmán látszott, hogy egy kicsit ideges, és ahogy Briant figyeltem, feltűnt, hogy ő sem úgy néz ki, ahogy szokott.

A szeme alatt hatalmas karikák csúfították az arcát, a haja rendetlenül állt össze-vissza, és nem győzte folyamatosan visszafojtani az ásításokat.

Emma tovább magyarázott, éppen fizikát, a fiú pedig sóhajtott egyet és újra a könyv fölé hajolt.

Bementem Sophie- hoz a nappaliba. Valamilyen akciófilmet nézett éppen. Egy férfi az autópályán száguldott, menekült az őt üldöző autó elől, de az utolérte, és próbálta leszorítani.

- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen filmeket.

Rám nézett, felhúzta a szemöldökét, majd visszafordult a tévé felé.

- Nem lep meg – mondta aztán.

- Hogy ment a suli?

- Jól.

- Éhes vagy már?

- Nem.

- Nem tudod, mikor megy el Brian?

- Nem.

Éreztem, hogy megpróbál teljesen elzárkózni előlem, és nekem fogalmam sem volt, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá. Néma csendben ültünk egymás mellett, és látszólag Sophie-t teljesen lekötötte a film, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam.

Hétkor megállt egy drága, csillogó kocsi a ház előtt. Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom. Itt van Daniel. Most biztosan nem fog magához ölelni, mint a múltkor, de vajon tesz valami célzást rá?

Én csak egy szimpla farmerben és egy pulcsiban voltam, reméltem, nem nézek ki nagyon szerencsétlenül. Jobb napjaimon, a hajamat egyes férfiak gyönyörűnek mondták, most egy kissé gubancos volt, párszor idegesen végigsimítottam rajta az ujjaimmal.

Hallottam, hogy Emma és Brian felállnak.

- Majd én kinyitom!

Az izgatottságomat reményeim szerint sikerült lepleznem, így ajtót nyitottam.

A csalódottságomat már nem biztos, hogy sikerült.

Egy sármos arc helyett, egy őszülő, barátságos arcú, kissé dundi asszonyságot találtam az ajtó előtt.

- Jó estét, Mr. Reed kért meg, hogy jöjjek el Brianért, ő nem ér rá. Én vagyok a házvezetőnőjük.

- Jó estét, Brian már itt is van – a fiú már ott toporgott mögöttem, türelmetlenül szabadulni akart.

- Gyere, fiam, köszönjük a korrepetálást! További szép estét!

- Viszlát!

Miután becsuktam utánuk az ajtót, csak egy mondat járt a fejemben: Ezt hívják úgy, hogy pofára esés!

8.fejezet

8. Fejezet

Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, Tyler szeméből kibuggyant pár könnycsepp. A megszeppent fiú csak állt az ajtóban, teljes pánikban.

- Ülj le! – Az irodalom teremben voltunk, itt egy ideig nem zavar minket senki. – Mondd el, mi történt!

A fiú erőt vett magán, letörölte a nedvességet az arcáról, majd az asztalra tette a táskáját. Intett, hogy nézzek bele. Volt benne pár könyv, füzet, üdítő, pénz, iratok, és a táska legalján beleakadtam egy kis csomagba. Kivettem.

- Ez mi?

- Nem az enyém! – mondta kétségbeesve, és kibontotta a dobozkát. – Briané, nem az enyém!

Drog, még mielőtt belenéztem volna tudtam. Nem vagyok nagy szakértő ezekben, nem tudtam megállapítani, milyen fajta.

- Honnan van ez? – követeltem a választ.

- Ez Briané! – hajtogatta.

- Nem ezt kérdeztem! Mondd el, amit tudsz, akkor tudok neked segíteni!

- Nem tudom, honnan szokta beszerezni, de általában van nála, nem jelentős mennyiség, és nem is aggódtam miatta, de mostanában kezdett furcsán viselkedni, agresszívabb lett, könnyen ingerlékeny, valamikor pedig vidám és felszabadult… - itt megakadt. Kinézett az ablakon, így próbálva rejteni a könnyeit.

Megszorítottam a karját. Nem igazán tudtam, mit kéne tennem, én is döbbent voltam, és mindenképpen el akartam érni, hogy Tyler megbízzon bennem.

- Folytasd, bátran!

- Aztán, amikor egyszer átmentem hozzá, teljesen beszívva találtam, utána már az iskolában is mindig hordott magánál egy kicsit. Hiába mondtam neki, hogy vigyázzon, mert lebukhat, a tanárok észreveszik, nem hallgatott rám.

- Te nem drogozol?

- Néha előfordul, buliban. De tényleg nagyon ritkán, nem igazán szeretem. Hülye dolgokat csinál tőle az ember…

- Mint Brian, igaz?

- Nem tudtam, mire készül, esküszöm! – bizonygatta. – Feltűnt, hogy ma valahogyan más, nyomott hangulatban volt, de hát, néha mindenkivel előfordul, ebédszünetben eltűnt valahová… Nem figyeltem, nem vagyok a dajkája, nem követem minden lépését. Amikor visszafelé jöttünk az ebédlőből, megláttam a lépcsőnél. Utána… én akkor… - megint kezdett kétségbeesni, és a mondat többi része értelmetlen motyogásba fulladt.

De a többire már magamtól is rájöttem, Brian fölmászott az ablakba, és utána szaladt Tyler segítségért.

- Nem tudod, hova tűnhetett el Brian? Vagy mi baja lett? – hiába kérdezgettem, csak a fejét rázta.

- Nem tudok többet! Esküszöm!

- De hogyan került a drog a táskádba, ha Briané?

Elvörösödött.

- Hát… amikor észrevettem, hogy teljesen beszívott, próbáltam elrángatni onnan, nehogy valakinek feltűnjön, aztán, győzködtem, hogy menjen haza, még a lógás is jobb, mintha felfedeznék, milyen állapotban van. De makacs volt, nem akart menni. Végül elkezdett turkálni a táskájában, mire előkapta a cuccot, és elkezdte kínálgatni nekem. Nem voltam hajlandó elvenni, mire felugrott az ablakba, és röhögve közölte, hogy akkor ő haza ugrik, és készült, hogy kiugorjon. Ekkor felkaptam a földről az a szart, és elrohantam segítségért…

Így már kerek volt a történet, és az is teljesen világossá vált számomra, az hogy Brian ilyen lett, nem csak az ő hibája. Egy rendes szülő észreveszi a drog jeleit a gyerekén.

Tyler az asztalra borult.

- Hé, figyelj, ha igaz, amit elmondtál…

- Igaz, tényleg! Esküszöm, hogy így volt! –mondta hevesen a szavamba vágva.

-… akkor te nem vagy hibás semmiért! Bár abban remélem, mindketten egyetértünk, hogy már jóval előbb szólnod kellett volna vagy a szüleinek, vagy egy tanárnak! És a drogot is hülyeség volt felvenned a földről! Akkor már úgy is mindegy volt.

- És most mi lesz?

- Semmi, erről egy szót sem szólsz senkinek, majd én elintézem. Most elmegyünk az igazgatóhoz, neki is elmeséled, amit nekem. Ne aggódj, semmi bajod nem lesz!

Caine irodája előtt megtorpantunk. Kihallatszott bentről az igazgató kiabálása.

Tyler hangosan nyelt egyet.

- Mr. Caine, elnézést…

- Maga hol a fenében volt idáig? – támadt nekem feldúltan.

- A fiú kiborult, és megnyugtattam, utána rögtön ide kísértem.

- Nagyszerű - dörmögte, próbálta lenyugtatni magát - , fiam, tudsz valamit?

A szobában volt két rendőr is, Caine biztos ezért volt annyira ideges. Rendőrök, az ő iskolájában! Hallatlan!

- Ha tudsz valamit, kötelességed elmondani! Ezek az urak ezért vannak itt, szeretnék a dolgukat végezni! – Tyler előre lépett és halkan beszámolt a rendőröknek arról, amit már nekem is elmondott. Azt a rész ügyesen kihagyta, amiről megállapodtunk.

Amikor befejezte rám pillantott.

Megköszörültem a torkomat.

- Ezt a földön találtam, felvettem, nehogy egy diák kezébe kerüljön.

Átnyújtottam az egyik rendőrnek, aki összehúzott szemmel méregette, majd beleszagolt.

- Marihuána.

A két rendőr még elbeszélgetett a fiúval, ez alatt engem Caine kivezetett az irodából.

- Már bánom, hogy nem hallgattam magára, amikor a múltkor bejött az irodámba! – Láthatta a meglepődöttséget az arcomon, mert elhúzta a száját. – Segítenie kell! Mindenben támogatom, de többet ilyen ne forduljon elő!

Éppen amikor befejezte berontott Brian apja.

Borzasztó dühösnek látszott. Amikor meglátott engem, egy hosszú pillanatig végigmért, majd összehúzta a szemöldökét, és az igazgató elé lépett.

- Most értesítettek, hol van a fiam?

- A fia, a maga neveletlen, bűnöző fia… - Caine egyre jobban belelovallta magát, a feje már egész vörös volt, ezért jobbnak láttam közbe avatkozni.

- Briant elvitték a mentősök, kórházban van!

- Egyedül? Senki nem kísérte el? – kérdezte mérgesen, de látszott rajta az aggodalom.

- De, az egyik tanár vele ment a mentővel. Mindenki nyugodjon meg!

Caine annyira mérges volt, hogy egyre csak azt hangoztatta, az ő iskolájában ilyen nem fordulhat elő! Ez egy kisváros, itt tisztelik a törvényt, ez egyszerűen tűrhetetlen! Ennek híre fog menni, az egész város erről fog beszélni, és soha nem lesz már a régi az iskola hírneve!

Amikor a végére ért, kezdte elölről, amíg Danielnek elege nem lett.

- Most már elég volt! Akkor bezzeg egy szava sincs, ha kisebb vagyonokat adok az iskolának! Maga az igazgató, végezze a dolgát, ha jobban odafigyelnének a diákokra talán feltűnt volna maguknak, hogy a fiamnak gondjai vannak! Szóval ne üvöltözzön velem, hacsak nem akarja, hogy feljelentsem!

Caine erre egy percig szólni sem bírt, majd színtelen hangon csak annyit közölt:

- A fia egy hónapig fel van függesztve, és ha még egy, akár a legkisebb panasz is érkezik rá, azonnal kirúgom innen! – azzal visszament az irodájába.

Daniel már indult volna utána, amikor megfogtam a karját, és visszatartottam.

- Hagyja, így járt a legjobban! Tudnia kell, hogy ezek után bármelyik más iskolából azonnal kirúgták volna – hosszan magyaráztam neki, mik történhettek volna, de ő egy szót sem szólt, míg végül feltűnt, hogy a kezét bámulja, pontosabban, a kezemet, amivel az övét fogtam, még mindig. Gyorsan elhúztam.

Ő azonban utánam nyúlt, és magához rántott.

- Tudja, én mit gondolok? – dörmögte fenyegetően. – Jobb lenne, ha nem foglalkozna folyamatosan más bajával! A tanácsait is megtarthatja magának, mert nem kértem őket! Ha majd valamit akarok magától, azt tudni fogja! Higgye el! – túl közel volt az arca, túl közel. Megijedtem, hogy mit fog csinálni, de megmenekültem.

Caine irodájának ajtaja kinyílt, a rendőrök végeztek odabent.

Daniel azonnal elengedett, én pedig majdnem elestem, annyira hirtelen történt, ahogy elhátrált előlem.

Szó nélkül a rendőrök után indult, engem otthagyva döbbenten.

Mert abba inkább bele sem gondoltam, mi lett volna, ha az ajtó nem nyílik ki, és főleg, hogy én hogyan reagáltam volna.

Otthon Emma és Sophie alaposan kikérdezett, de én szinte csak azokat a dolgokat mondtam el, amiket amúgy is megtudtak volna. Nem akartam, hogy pletykáljanak.

Vacsora után felmentem a szobámba, fáradt voltam, hihetetlen egy nap volt. Mégsem tudtam elaludni, csak forgolódtam.

Egyre csak a folyosón történtek jártak a fejemben Daniel és köztem.

Azok a szürke szemek, amik fenyegetően meredtek rám, de mintha lett volna bennük egy kis szenvedély is. De ez hülyeség, csak képzelgek itt, mint valami tini lány a szőke hercegéről.

Ami az én esetemben barna, na, nem mintha a hercegem lenne. Beképzelt, gazdag, öntelt macsó, még csak nem is tetszik! Annyira…

Ahányszor lehunytam a szemem magam elé képzeltem az arcát, ami olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a leheletét, és a szája, ami már kinyílt, ahogy közeledett az enyémhez.

Amikor reggel felébredtem tiszta izzadt volt a pizsamám és a lepedő. Álmomban továbbálmodtam a dolgokat, annyira, hogy az beleillett egy korhatáros filmbe is…

És amikor rájöttem, hogy csak álom volt, magamra húztam a takarót, és vagy százszor elmondtam magamban, mekkora egy idióta vagyok. Itt álmodozom már egy majdnem csók miatt is, pedig biztos, hogy Danielnek semmit sem jelentett, és már nem is emlékszik rá.

A csalódottság azonban ott bujkált bennem, és nem tudtam vele mit tenni.

7.fejezet

7. Fejezet

Amikor megszólalt az ébresztő, és a fejemre húztam a paplant csak még öt percre, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, egyszer, csak egyetlen egyszer délig aludni…

Aztán magamban átkozódtam, ma nem is kellett volna ilyen korán kelnem, nincs első órám, sőt a második is elmarad egy kirándulás miatt. A francba!

Visszabújtam a takaró alá. Még egy órát aludhatok.

Vagy mégsem, mérgelődtem, amikor megszólalt a telefonom.

- Igen?

- Szia! Én vagyok az Lisa! – itt már éreztem, hogy az alvásnak annyi – Azért kereslek, hogy ha nem lenne baj, be kéne jönnöd, helyettesíteni kell egy tanárt, és te vagy az egyetlen reményem. Már felhívtam egy csomó mindenkit, mert Caine rám sózta a dolgot, és eddig mindenki azt mondta nem ér rá! Már csak te maradtál, légyszí, ne hagyj cserben!

- Oké, vegyél nagy levegőt! Mivel ilyen szépen kértél, és én ilyen rendes vagyok, megmentelek, és bemegyek! – időközben feltápászkodtam az ágyból és kislattyogtam a szobából. – Próbálom összeszedni magam, és megyek.

- Örök hála! Jaj, nem is tudom, mit csináltam volna, ha te nemet mondasz! – hihetetlen, hogy valaki hogyan tud ennyit beszélni korán reggel – Hú, megkönnyebbültem, szóval az asztalodon lesz minden papír, mire beérsz, rendben? És még egyszer köszi!

- Lisa, nyugi! Készülődök, szia!

Mire leértem a konyhába, Sophie éppen kávét főzött.

- Azt hittem csak később kelsz!

- Én is! Be kell mennem, most szóltak.

- Aha.

- Emma hol van?

- Nem tom, nem vagyok gyerekcsősz!

- Felkelt már egyáltalán?

- Hallottam, hogy motoszkál, biztos felkelt már. – Elindultam, hogy megnézzem mi a helyzet, de Sophie következő mondata megállított.

- Emma sokszor sír a szobájába este, amikor azt hiszi, senki nem hallja.

- Mi?

- Gondoltam, hogy te nem vetted észre… Mondtam, hogy én jobban figyelek másokra, mint te! – gúnyos hangja most nem zavart, döbbenten ültem le egy székre.

- Sír? De hát miért?

- Egy ok se jut eszedbe, amiért szomorú lehet?

- Én… nem is gondoltam, észrevettem, hogy levert, de…

- De nem törődtél vele! Ismerős!

- Ne beszélj így, inkább segíts kitalálni, hogyan segíthetnénk rajta!

- Szerintem anya a baja! Még nem dolgozta fel hogy meghalt…

- De… Te próbáltál már vele beszélni?

- Nem, amíg elzárkózik nem is lehet – vonogatta a vállát, mintha lazán venné, de a szeme nem hazudik soha, az aggodalmat mutatott.

- Valamit ki kell találnunk, de basszus – pattantam fel -, el fogunk késni, beviszlek titeket!

Felrohantam és villám tempóban magamra kaptam valamit, összeszedtem a cuccaimat és már rohantam is le.

- Kész vagytok? Indulás!

Amikor úgy tűnt el tudunk indulni, Sophie felkiáltott.

- Várj, ott maradt a mobilom!

- Sophie! Erre nem érünk rá!

- Sietek, egy perc! – Fejcsóválva néztem, ahogy beszalad a házba.

- Kész csoda, ma reggel még nem is kaptatok össze semmin! – jegyezte meg Emma.

- Aha, de honnan tudod?

- Azt rendszerint hallani szoktam, és a végén hangos ajtócsapkodással jár – világosított fel.

- Aha – mondtam megint.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Semmi nincs, és neked? – sandítottam rá a visszapillantó tükörből.

- Szintén semmi.

Már nyitottam a számat, amikor Sophie pattant be a kocsiba.

Az iskolában már teljes volt a hangzavar, mindenki órára igyekezett, hiszen csak pár perc volt csengetésig. Elköszöntem a lányoktól és indultam a tanáriba. Az asztalomon már ott volt a papír, felkaptam és indultam is.

Menet közben néztem rá, melyik terembe is kell mennem, és rögvest meg is torpantam. Lisa! Ezért egy hatalmas szívességgel jön nekem. Ha tudtam volna, soha nem vállalom el, kitaláltam volna valami kifogást.

Brianék osztályfőnöki óráját kell helyettesítenem. Ami azt jelenti, hogy az egész osztály ott lesz, nem csak a fele. Ha még nem mondtam volna, ugye vannak Brianék, és van az osztály másik fele, amibe Emma is beletartozik.

Őket nem tanítom, Emma miatt. Lisa egyszer beszélt az osztályról, és arról, hogy a másik fele is kezelhetetlen. Nagyszerű, most együtt lesz mindenki.

Legnagyobb meglepetésemre azonban csend fogadott, és mindenki a helyén ült.

Rögtön kiszúrtam Emmát a terem jobb oldalán, egy fekete hajú nagyobb darab lány mellett ült.

Brianék, és a többi bajkeverő a terem bal oldalán, az ablak felöli oldalon ültek, hátul.

- Jó reggelt! Az osztályfőnökötök ma nem tudott bejönni, én helyettesítem, semmilyen papírt nem hagyott itt, amit meg kellene beszélnünk, szóval csendben foglaljátok el magatokat valamivel! – közben lepakoltam az asztalra.

- Hű, Ms. Wry, nem is gondoltam, hogy tud laza is lenni! Semmi feladatlap? – kérdezte Brian pimaszul vigyorogva, miközben a társaival röhögött.

- Ha neked ennyire hiányoznak, adhatok valamilyen feladatlapot, elvégre kevés olyan gyereket ismertem eddig, aki ennyire csökkent értelmű lett volna, hogy még a legegyszerűbb feladatokat is képtelen megoldani! – mondtam gúnyosan mosolyogva.

Elismerem, egy kicsit gonosz voltam, de nagyon irritál ez a gyerek, és nem kis elégedettséggel láttam, hogy elvörösödik, és a társai elröhögik magukat.

Ennyit a nagy összetartozásról.

- Képes vagyok megoldani a feladatokat! – csattan föl.

Felhúztam a szemöldököm.

- Eddig ezt nem úgy vettem észre!

- Attól, hogy nem oldom meg őket, nem jelenti azt, hogy nem is tudnám. Egyszerűen, csak nincs kedvem!

- Értem, de amíg azt látom, hogy semmit sem csinálsz, az nálam ugyan azt jelenti! Így nem fogsz előrébb jutni! – figyelmeztettem.

- Bekaphatja! – vágta oda durván.

Merészen mondta, de végül óvatos pillantással nézett, mit fogok csinálni.

- Hát, lefordítva gondolom, ez azt jelenti, hogy befejeztük a beszélgetést – visszafelé rápillantottam Emmára, aki elmosolyodott, és ahogy végignéztem az osztályon, megállapítottam, hogy nem csak ő, de az orra alatt mindenki mosolyog.

Remélem, ez azt jelenti, kezdem elérni, hogy ha nem is szeretnek, de tisztelni kezdenek.

Én a legrosszabbra is felkészültem, semmin sem lepődtem volna meg, legalábbis azt hittem, de végül mégis ez történt.

Azt leszámítva, hogy párszor rájuk kellett szólnom, hogy hangosak, semmi baj nem volt velük. Sejtettem, hogy ennek az lehetett a fő oka, hogy Brian a padra borulva aludt, és így nem kevert bajt. Akárhogy is, ez volt a legnyugisabb óra, amit eddig velük töltöttem.

A tanáriban sikerült elkapnom Lisát.

- Lisa! Jól átvertél, nem csodálom, hogy senki sem jött be! Nekem bezzeg nem mondtad meg kikkel lesz órám! Szép!

Elvörösödött.

- Ne haragudj! Nagyon rosszak voltak? Mi történt?

- Igazából semmi, szerintem ez annak volt köszönhető, hogy semmit nem kellett csinálniuk, azt mondtam, szabad foglalkozás van. És ők elfoglalták magukat.

- Brian és Tyler?

- Brian elaludt, és nem igazán tudom még, ki az a Tyler.

- Akkor szerencsés vagy! Nincs is okod haragudni!

- Nincs, de többet ne verj át! – mondtam megjátszott haragosan.

Éppen az utolsó órámra igyekeztem, amikor egy gyerek nekem jött.

- Hé! Ne rohangálj a folyosón! – utánakaptam, mert majdnem hasra vágódott.

- Ms. Wry! Jöjjön gyorsan! – lihegte.

Megfordult, és rohant vissza a folyosón, én pedig utána, ha azt akartam, hogy ne veszítsem szem elől.

- Gyorsan! Siessen! – kiabált hátra a fiú.

- Mi… – mi történt, akartam kérdezni, de akkor befordultunk a sarkon s megláttam. – Úristen!

- Ms. Wry, gyorsan!

Brian a harmadik emeleti ablakban állt, és a jelek szerint kiugrani készült. Alig akartam hinni a szememnek. Egy csomó diák állt ott, távolabb, és feszülten figyeltek.

- Brian! – igazából fogalmam sem volt, mit csinálok, hogyan fogom onnan leszedni – Gyere le, ugye nem akarsz kiugrani? Ez a harmadik emelet! – a gyomrom összeszorult, az ujjaim jéghidegek lettek, főleg, amikor a hangom hallatán a lábai megremegtek, és bizonytalanul előredőlt.

- Részeg? Mi a baja? – kérdeztem halkan a fiútól.

- Nem tudom, én már ott találtam az ablakban, akkor éppen a cuccát dobálta kifelé.

- Brian? Kérlek, gyere le! – a hangom remegett.

- Már megint maga? Jöjjön maga is! Szórakozzunk egy kicsit! – a fejét felém fordította és elvigyorodott.

- Te részeg vagy? Brian, ha leugrasz, nem éled túl, odalent beton van, és három emelet magasan vagyunk! Ne hülyéskedsz, ez nem menő, ne csinálj hülyeséget! Apád biztos belebetegedne, ha bajod esne!

- Maga ne tegyen úgy, mintha ismerné! – förmedt rám, majd a tömeg felé fordult – Ha kedvet kaptatok hozzá, van még pár ablak, de egyébként húzzatok el innen! – visszafordult és karjait az ablakkeretnek támasztotta majd kihajolt.

- Ne! – kiabáltam rá - Valaki szóljon az igazgatónak, a többiek tűnjenek el innen! - a fiú felé fordultam – Nem tudom, hogy hívnak, de amilyen gyorsan csak tudsz, rohanj le a gondnokhoz, mondd neki, hogy az ablak alá húzzon ide valamit, valami puhát, ha esetleg mégis…

- Tyler asszonyom, Tyler vagyok – csak egy pillantást vetettem rá.

- Rohanj!

Amikor szép lassan mindenki elment, óvatosan közelebb léptem az ablakhoz.

- Brian, mi történt? Délelőtt még semmi bajod nem volt!

- Ha nem húz el innen maga is, tényleg leugrok!

- Kérlek!

- Mi a fészkes fene folyik itt? – harsogta az igazgató, mögötte pedig egy csomó tanár gyülekezett.

- Brian le akar ugrani

- Fiam, azonnal gyere le onnan, vagy én szedlek le! Most! – és ahogy kimondta, hogy most, Brian kivetette magát az ablakból.

Hangos sikoltással rohantam oda, a szívem egy pillanatra megállt. Halványan érzékeltem, hogy üvöltöznek, és egyre többen gyűlnek az ablakokhoz.

De én egyre csak azt ismételgettem, hogy Úristen, Úristen Úristen…

- Jól van! – kiabált fel egy férfihang lentről, bennem meg felment a pumpa, hogy lehetne jól, amikor most ugrott le…

- Mi? – kihajoltam az ablakon és kis híján én is kiestem a megkönnyebbüléstől.

A gondnok és Tyler odahúztak egy nagy konténert, Brian abba esett bele.

Az igazgatóval a sarkamban rohanni kezdtem lefelé.

Közben Tyler és a férfi segített kikászálódni Briannek a konténerből, aki hangosan röhögött, egyik kezével a hasát fogta, a másikkal a térdét csapkodta.

- Brian! – odarohantam hozzá – Mi a fene van veled?

- Ez állati jó volt, ki kéne próbálnia! – és amikor rám nézett már tudtam mi a baja.

- Te beszívtál!

- Micsoda? – kiabálta Caine a fülembe.

- Ne üvöltsön, nézze a gyerek pupilláit, be van szívva!

Brian még akkor sem hagyta abba a röhögést, amikor megjöttek a mentősök, és elvitték a fiút. Mr. Caine magánkívül volt. Egyre csak azt hajtogatta: - Ez szégyent hoz az iskolára! Hogy történhetett ez? Drog ebben a kisvárosban?

A tanárok fele és jómagam is, még mindig egy kisebbfajta sokk hatása alatt voltunk. De még így sem kerülte el a figyelmemet Tyler, aki lehorgasztott fejjel álldogált a bejáratnál.

- Szerintem beszélnünk kell! – sétáltam oda hozzá.

6.fejezet

6. Fejezet

- De most komolyan, miért kell busszal mennünk? Utálom! - fakadt ki Sophie, miután közöltem velük, hogy ma reggel is azzal kell menniük. - Te miért nem tudsz elvinni minket?

- Azért, mert nekem már most indulnom kell, reggel értekezlet van, de ti ráértek csak később indulni! De ha annyira akarsz, jöhetsz velem, és várhatsz, amíg akarsz, csak gondoltam olyan korán még egy diák sem lesz bent és…

- Jó, felfogtam! Nem akarok a kelleténél több időt ott tölteni, akkor inkább a busz! - sarkon fordult, és fölment a szobájába.

- Emma?

- Igen?

Ott ült az asztalnál egy bögre kávé felett, és látszólag még nem ébredt fel.

- Rendben vagy?

- Aha, persze.

- Próbálj meg felébredni, és készülődjetek, nehogy elkéssetek!

- Jó, persze…

- Emma!

- Mi van már? Nem kéne menned?

- De igen, viszont látni szeretném, ahogy fölhajtod a kávét, felébredsz, és készülődni kezdesz végre!

Miközben grimaszolt, fölemelte a bögrét, és kiitta a kávét.

- Tudod, én se vagyok oda a buszozásért!

- Bele azért ne halljatok! - El fogok késni, és elég ciki lesz, hogy már az első értekezletről késem. - El nem tudom képzelni, mi bajotok van vele! De most mennem kell, jók legyetek!

Éppen időben érkeztem, Lisa is akkor futott be, amikor én. Mr. Caine ott állt a tanári közepén, mellette egy idegen férfi, és természetesen ott volt az összes tanár.

Lepakoltam a holmimat az asztalomra, levettem a dzsekimet, és odasétáltam a kávégéphez.

Töltöttem egy csészével Lisának is, miközben magamon éreztem pár tekintetet. Megfordultam, és a csészém pereme fölött körbenéztem. Az egyik éberen figyelő szempár természetesen, a modortalan és kissé pletykás Margareté volt, a másikon azonban egy kissé meglepődtem. Az idegen Caine mellett, szintén engem bámult.

Sármos arc, kissé kusza barna haj és szürke szemek. Ismerősnek tűnt, bár kétlem, hogy találkoztunk volna valahol.

Mielőtt feltűnő lett volna, hogy bámulom, inkább odaadtam a kávét Lisának.

Pár perc múlva az igazgató csendet kért.

- Bizonyára mindenki ismeri már Mr. Reedet, iskolánk támogatóját és a városunk kiváló üzletemberét! – mérsékelt taps hangzott fel a teremben. - Azért kértem ezt a korai értekezletet, hogy bejelentsem, Daniel nagylelkűen felajánlotta, hogy finanszírozza az iskola udvarának korszerűsítését, így végre rendbe tudjuk hozni a salakpályát, a foci- és kosárpályákat, továbbá új fákat és növényeket is ültethetünk! – A felhangzó taps most jóval erősebb volt.

Szóval, Mr. Daniel Reed. Ő lenne tehát Brian apja.

- Nagyszerű! – morgott Lisa.

- Mi a baj?

- Mr. Reed - ejtette ki a nevet gúnyosan – ismét hős lovag lett! Egy kis alamizsnáért cserébe Caine hajlandó szemet hunyni a fia okozta balhékért! Szemétláda! Mindenki tudja, hogy Caine mindig is szerette volna már fölújítani az udvart. Erre amikor Brian lába alatt már kezdett felforrósodni a talaj, jött apuci és az ő nagylelkű adománya…

Az említett férfira néztem, aki kisfiús mosolyával, szerénykedve hárította az igazgató dicshimnuszát.

Ha ő Brian apja, akkor beszélnem kell vele. Márpedig engem nem sikerült megpuhítani ezzel a nagylelkű gesztusával, főleg azután, amiket Lisa mondott róla.

Amikor az emberek kezdtek szétszéledni, és az igazgató sem ugrándozott már a férfi körül, úgy gondoltam, a tettek mezejére lépek.

- Mr. Reed!

- Igen? – fordult felém, és savanyúan állapítottam meg, hogy a fia tőle örökölte a géneket, biztos csak úgy hullanak érte a nők, a felesége nyilván nem győzi őket távol tartani, ugyanakkor nem láttam az ujján gyűrűt. - Segíthetek?

- Igen, biztos vagyok benne. Brian tanára vagyok, és…

- Nézze, nem tekinthetnénk el ettől? Dolgom van, és mennem kell, kérem, bocsásson meg! - sietős léptekkel indult az ajtó felé.

- Nem várhat! Mr. Reed, mint szülő, közölnöm kell magával, hogy Brian magatartása az óráimon tűrhetetlen! - Amikor nem fordult meg, és én kénytelen voltam utána loholni, eléggé felhúztam magam. - Nem régóta vagyok itt, de Brian már a legelső órán széttört egy vázát, tönkretette a papírjaimat és...

- Mennyibe került a váza? Kifizetem! - megpördült és előhúzta a pénztárcáját.

Bunkó! Öntelt, beképzelt bunkó! Alig bírtam visszanyelni a szavakat.

- Itt nem a vázáról van szó! Arra céloztam, hogy tönkretette az órámat, és lehetetlenné teszi a tanítást! Rossz hatással van a többiekre is, és figyelmeztetnem kell, ha ez így fog folytatódni, akkor Brian megbukik! Én nem fogok szemet hunyni csak úgy!

Elmosolyodott.

- Nyugodjon meg, tenni fogok valamit ez ügyben! - ismét megfordult és elsietett.

Ezúttal nem mentem utána. Elvégre figyelmeztettem, és ő megígérte, hogy tenni fog valamit.

Amikor eljött a hétvége, szembesülnöm kellett vele, hogy aligha pihenhetek, annyi mindent kellett megcsinálnom.

Összegyűlt egy csomó ruha, amiket ki kellett mosni, vasalni, a konyhában elpakolni, valamit enni is muszáj, el kell mennem a postára, és vettem pár növényt, amit el szerettem volna ültetni a kertben.

Egyedül aligha végzek vele úgy, hogy pihenni is tudjak és a jövő heti óráimat is összeállítsam. Ezért a reggelinél közöltem a lányokkal a rossz hírt.

- Ha ráértek, ma segíthetnétek nekem! Hárman hamar végeznénk!

- Persze - mondta Emma.

- Én nem érek rá!

- Akkor másképp fogalmazom meg, Sophie! Ma segítetek nekem, hogy hamar végezzek!

- Na, nem! Nem ebben egyeztünk meg! Arról volt szó, hogy ha bejárok a suliba, és hozom a szintet, te nem szólsz bele a dolgaimba, és azt csinálok, amit akarok! Én eddig betartottam!

- Ez igaz… - Ha most megtiltom Sophie-nak, hogy elmenjen, akkor biztos, hogy ezentúl csak még jobban megnehezítené a dolgomat. – Rendben.

Sophie olyan meglepett arccal nézett rám, hogy nem sikerült elfojtanom a mosolyomat.

- Mi? Ez azt jelenti, hogy elmehetek? – kérdezte gyanakodva.

- Igen, ebben egyeztünk meg! – sóhajtottam.

- Király! Akkor én itt sem vagyok! Jó takarítást! – pattant fel az asztaltól és felrohant az emeletre.

Emmára néztem.

- Ha Sophie elmehetett, neked sem muszáj maradnod! Elmehetsz.

- Nincs sok leckém, majd holnap megcsinálom. Segítek, úgyse tudom mivel elfoglalni magam.

- És a barátaid? Miért nem mész el hozzájuk?

- Nem ismerem még őket annyira. Nem is tudom, hol laknak, különben is, milyen béna lenne, ha egyszer csak beállítanék valamelyikükhöz meghívás nélkül! – grimaszolt.

- Hát, nekem mindegy, akkor mondjuk, legyen tiéd a konyha, én mosok, és megcsinálom a kertet. Jó?

- Persze.

Ketten is egész jól haladtunk. Hét közben ajánlottak egy helyet, ahol jól főznek, és amikor felhívtam őket, mondták, hogy házhoz is hozzák, ezért a kaja miatt sem kellett aggódnom.

Sophie elment az egyik osztálytársához, azt mondta, este elmennek egy buliba, majd jön. Nem akadékoskodtam, mikor jön meg, vagy ilyesmi, örültem, hogy legalább ennyit mondott.

Kint szépen sütött a nap, jó idő volt. Amikor megvettem a házat, a kert viszonylag rendbe volt tartva, lenyírták a füvet, és volt pár fa is, de ennyi. Úgy éreztem, hiányzik belőle egy kis szín. Vettem pár rózsát, és egy szép, sárga virágú bokrot, aminek nem tudtam a nevét, de rögtön megtetszett.

- Elnézést! – Már az utolsó rózsánál tartottam, amikor megszólalt mögöttem egy férfihang, és ijedtemben csúnyán felsértettem a kezemet egy tövissel. - Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni!

Felálltam, és odafordultam az idegen felé. Kissé megrökönyödtem.

- Maga? Mit keres itt?

Brian apja - ha jól emlékszem, Daniel – állt a kertemben, teljes pompájában.

- A húga, Emma, beengedett, azt mondta itt találom a kertben. A múltkor nem volt időm, sietnem kellett, nem tudtam meghallgatni magát – intettem neki, hogy kövessen, keresnem kellett valamit, amivel beötözöm a kezemet. – Szóval, ha jól emlékszem, a múltkor azt mondta, ha a fiam nem javul, meg fogja buktatni!

- Igen, nincs okom rá, hogy tovább engedjem, bár ez még csak az első hét volt, ha nem látok javulást, akkor sajnos meg fog bukni. – Folyattam egy kis hideg vizet a sebre, ez elállította a vérzést, és kerestem sebtapaszt is.

- Értem. – Éreztem, hogy folyton engem néz, és halálra idegesített, így csak szerencsétlenkedtem azzal a ragtapasszal. – Hadd, segítsek!

- Nem kell, köszönöm. – Elhúztam a kezem, amikor megpróbálta megfogni.

- Brianre visszatérve, mi lenne, ha elvégezne pár plusz feladatot, ami feltornázza a jegyét?

Nem tetszett az ötlet. Összehúztam a szemöldököm.

- Nem, nekem az is tökéletesen elég, ha rendesen tanul, és elvégzi a feladatokat, amiket adok! Ennél többet senkitől sem kívánok, és azt hiszem, ez így korrekt – mondtam tárgyilagosan.

- Oké. – Egy percig töprengett, miközben alaposan körbenézett. – Mit szólna hozzá, ha egy hétvégére ingyen meghívnám magukat a szállodámba, biztosan jól esne egy kis pihenés, sokat dolgozik, most vette meg a házat, biztosan elfáradt!

Ilyen arcátlanul, önelégülten képes a szemembe nézni, miközben éppen megvesztegetni próbál? Ismét sikerült fölidegesítenie.

- Mit képzel magáról? Nálam nem jön be a megvesztegetés! Ha csak ennyit akart, kár az idejét vesztegetnie, úgysem ér el vele semmit!

Elindultam kifelé a kertbe, hiszen úgy gondoltam, elég világosan megmondtam, hogy menjen el, de elállta az utamat.

Kicsit tanácstalannak tűnt, de láttam rajta az elszántságot.

- Na, jó, akkor mi lenne, ha korrepetálná?

- Sajnos nincs rá időm! – ami igaz is volt, de be kell vallanom, örültem, hogy így lepasszolhatom. – Keressen valaki mást! A korrepetálás jó ötlet, ha valaki pluszban foglalkozna vele, talán jobb eredményeket érne el.

- Rendben, azért köszönöm! – megfordult, és elindult kifelé, még pont láttam, amikor Emma megjelent a lépcső alján, elköszönt, és Mr. Reed, Daniel, vagy Mr. Beképzelt, ahogy tetszik, egyből felé fordult. – Emma, ugye? Te jó vagy irodalomból, igaz?

- Igen…

- Nem tudom, ismered-e a fiamat, Briannek hívják, és elég rosszul áll belőle, nagyon sokat segítenél vele, ha csak heti pár alkalommal segítenél neki! Természetesen fizetnék érte!

Micsoda? Nem! Nem hagyhatom, hogy Emma itt szenvedjen egy ilyen bunkó miatt.

- Nem! Emmának is tanulnia kell! – tiltakoztam.

Daniel felém fordult.

- Igen, megértem, de az irodalmat tanulhatnák együtt is akár, és be kell valljam, Brian semmiből sem áll fényesen, szóval, már az is nagy segítség lenne, ha együtt megoldanák a házikat.

Nem tetszett az ötlet, de mivel jó lenne zsebpénznek, amit kapna érte, hagytam, hogy Emma döntsön.

- Rendben, heti pár alkalommal… - nem volt túl magabiztos.

- Legyen heti három, az árat majd te megmondod, az nem akadály. – Olyan elégedett mosolyt villantott ránk, amit eddig csak kevésszer láttam. – Akkor, viszlát! További jó kertészkedést!

A jó hangulatom rögtön odalett. Miért van az, hogy egyesek mindent megkapnak, amit akarnak? – füstölögtem, miközben a fájó kezemet dörzsölgettem.