10. Fejezet
- Megjött a posta! – kiabált fel a húgom az emeletre.
- Jött valami fontos?
- Csak egy csomó számla és egy képeslap... New Yorkból.
Átvettem a leveleket Emmától, és megnéztem a képeslapot. A számlák várhatnak.
Az egyik barátnőm küldte, New Yorkba költözött a barátjához. Mázlista, azt írja, hogy nagyon boldog.
Na, akkor jöjjenek a kevésbé jó hírek.
- Mel, el kell mennem, délben szerintem már itthon leszek! – köszönt el Emma.
- Hová mész?
- Egy iskolai feladatot kaptunk biológiából, a padtársammal közösen kell dolgoznunk.
- Rendben, nem kell sietned! Érezd jól magad!
- Szia!
Örültem, hogy Emma ismerkedik, és egy kicsit kimozdul itthonról. A tanárok azt mondják róla, nagyon szorgalmas, igyekszik pótolni a lemaradását. Sophie-ról bezzeg nem mondanak ilyeneket...
Vissza a számlákhoz.
Még jó, hogy a lányok nincsenek itthon, és nem láthatnak, mert kis híján rosszul lettem. Ha kifizetem az összes számlát szinte semmi pénzünk nem marad. Ha most befizetem a csekkeket, és hónap elején megkapom a fizetésem, az is csak arra lesz elég, hogy a számlákat kifizessem belőle. Mit fogunk enni? Meg az egyéb költségek, amikről még nem is beszéltem.
Valamit sürgősen ki kell találnom. Eddig sem szórtuk a pénzt fölöslegesen.
Talán vállalhatok valamilyen munkát hétvégre. Igaz, hogy akkor a dolgozatokat este kell kijavítanom, és a ház körüli dolgokat sem tudom, mikor fogom megcsinálni, de ez tűnik az egyetlen jó ötletnek.
De hol fogok egy ilyen kisvárosban munkát találni? Tanár vagyok, az irodalmon kívül mihez értek? Talán menjek el takarítani? Vagy pincérnőnek? Akkor teljesen elveszíteném a tanári tekintélyemet.
Valamit viszont sürgősen ki kell találnom.
Az is egy lehetőség, ha a lányok akár csak hétvégenként, hogy ne menjen a tanulás rovására, vállalhatnának valamilyen munkát. Emmának nem kell, hiszen van egy olyan érzésem Daniel bőségesen megfizeti.
Sophie-t viszont valószínűleg úgysem tudnám erre rávenni. Pedig ha nekik nem kellene zsebpénzt adnom, ellátnák magukat, akkor önállóságot tanulnak, becsülik majd a pénzt, és így talán ki tudunk jönni egy hónapban. Még ha szűkösen is.
Az iskolában megkerestem azt a bizonyos fiút, akit Emma ajánlott, és megbeszéltem vele, hogy tizenegyre legyen itt, megbeszéljük a darabot, és a többit.
A srác pár perc késéssel be is csengetett. Kyle Adamsnek hívták. Valóban végzős volt, és amit abból a pár mondatból sikerült megállapítanom belőle, amit az iskolában beszéltünk, komoly és felelősségteljes.
- Jó napot, Ms. Wry!
- Helló, Kyle! Gyere be! – intettem, és felakasztottam a dzsekijét a fogasra. Fekete farmert és egy kék inget viselt, a haja sötétbarna és enyhén hullámos már-már a válláig ért. – Ülj le a nappaliban, egy perc és jövök!
A jegyzetlapjaimat a konyhaasztalon hagytam.
- Elhoztad a darabot? – leültem a fotelba, ő pedig a kanapén helyezkedett el.
- Igen, nem mondanám, hogy ez sikerült a legjobban, de ez való leginkább egy iskolai színdarabnak. Az első pár oldalon összefoglaltam a tartalmát.
- Köszönöm, ez nagy segítség! Gyorsan elolvasom, aztán rátérhetünk a lényegre.
Az első pár bekezdés után rögtön megfogott a sztori. Az alaptörténet arról szól, hogy van egy fiú, aki nagyon bizonyítani akar az édesapjának, ezért mindenben megpróbál a legjobb lenni. Ennek a férfinak van egy lánya is, neki nem kell bizonyítania, az apja kedvence, bár tőle nem vár annyit, mint a fiától, ezért a lányban is kialakul az ösztön a bizonyításra, ami a két testvért egymás ellen fordítja.
- Tetszik! Nem gondolkodtál még el azon, hogy ne színdarabokat írj, hanem regényt? Ezt például tökéletesen alkalmas lenne kiadásra.
Halvány mosoly suhant át Kyle arcán, a szeme is megcsillant, de végül komoly maradt.
- Nem, nem az én világom, ezzel szeretnék foglalkozni.
- Rendben, szóval, hány szereplő is van benne összesen?
- Körülbelül húsz, de belevettem azt is, akinek csak pár mondata van.
- Jó, kérlek, írd össze egy papírra ezeket. A díszlet megoldható, a rajzcsoport majd segít nekünk, a másik kérdés, hogy ez így ránézésre hosszúnak tűnik, biztos lesz benne olyan rész, amit ki kell vennünk, nem baj?
- Nem, ahogy ön jónak látja, én szívesen segítek.
- Hoppá, mi lett a házunkból, csökkent értelmiségűek központja? Az összes visszamaradott hozzád jár korrepetálásra? Legalább fizetnek?
- Sophie! Hogy képzeled, hogy így beszélsz? Kyle nem azért van itt, mert...
- Furcsa, de talán igazad van, csökkent értelmiségűek központja lehet, hiszen te is itt vagy. Nem téged tett ki Mr. Todd a kémia óráról? És előtte már úgy hallottam nem igazán önszántadból távoztál biológiáról sem...
- Te szemét! – sziszegte dühösen.
- Mi? Kiküldtek két óráról? Miért nem tudok én erről? Azonnal tűnj a szobádba! Most nem érek rá, majd később beszélünk!
- Hú, nagyon stílszerű vagy, elővetted a szülő kártyát! – vágta oda gúnyosan, és földübörgött az emeletre.
Azt hittem, abban a pillanatban elsüllyedek szégyenemben, az egyik diákom előtt így megalázni. Most mit gondolhat?
Ahogy az arcára néztem, leginkább szórakozott, és az én dühömről és zavaromról tapintatosan nem vett tudomást.
- Elnézést, Sophie úgy viselkedik, mint egy ötéves. Tehát, hol tartottunk?
A továbbiakban nem zavart közbe senki, egy óra múlva már meg is beszéltük a legfontosabbakat.
- Holnapra elolvasom, és az iskolában majd megkereslek! Szia! – kísértem ki az ajtón.
Emma éppen akkor jött haza.
- Na, hogy ment? Megegyeztetek?
- Igen, nekem tetszik. Te tudtál róla, hogy a nővéredet kiküldték óráról?
- Nem, miért küldték ki?
- Én is ezt akarom tudni! – indultam is az emeletre.
- Jaj, próbáljatok nem veszekedni!
Mintha Sophie-val ez olyan könnyű lenne.
Kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, de most nem merte ezt szóba hozni.
- Tanár vagyok - kezdtem minden kertelés nélkül -, de te igyekszel mindig minden helyzetben kínos helyzetbe hozni. Ezzel magadat is minősíted! Hogy képzeled, hogy...
- Jó, figyelj, unom a hegyi beszédeidet! Elmondom, mi volt. Nem írtam meg egy házi dolgozatot kémiára, amiatt, mert még nem tudtam bepótolni az anyagot, és amikor a tanár nem fogadta el, a képébe vágtam pár dolgot, amit talán nem kellett volna... Bioszon pedig beszélgettünk a lányokkal és a tanár idegbeteg lett.
Kissé meglepett, hogy Sophie viszonylag ilyen normális hangnemben beszél.
- Majd beszélek kémia tanárral, de nem szeretném, ha még egy ilyen előfordulna! És vegyél vissza magadból, mert előbb utóbb mindenki egy hisztis libának fog tartani! Ennyi! Végeztem!
Megkönnyebbülten az ágyra vetette magát, és elvigyorodott.
- Ez nem is volt vészes!
- Nem szeretek veled veszekedni!
Mielőtt becsuktam volna mintha hallottam volna egy halk én se-t, de ha tényleg ezt mondta volna, akkor nem törekedne erre minden egyes mondatával.
A folyosón Emmába ütköztem.
- Elég visszafogottak voltatok! – mondta mosolyogva.
Nekem azonban a kezében tartott tankönyvekre esett a pillantásom.
- Hova viszed a könyveket?
- Hát... Brian jön. Azt beszéltük meg, hogy háromszor jön egy héten. Vasárnap, kedden és pénteken – egy kicsit elvörösödött miközben ellépett mellettem.
- De, Emma, vasárnap van, délután! Ilyenkor mindenki pihen. Miért nem tud szombaton jönni?
- Nem ér rá.
- Ó, és persze neked rá kell érned, nem baj, ha nem tetszik!
- Elég, hagyd abba! Mr. Reed rendesen fizet ezért, nem akarom, hogy Brian cserébe rossz jegyeket kapjon! Amúgy sem volt más dolgom már, de ha téged zavar, hogy itt vagyunk, szólj, és elmehetünk máshova!
- Jó, bocsánat! Nekem mindegy.
Ugyanakkor, ha szerencsém lesz, Daniel hozza majd Briant, és nem a házvezető nő, akkor talán kérhetek tőle egy szívességet. Végül is minden rosszban van valami jó...
Gyorsan fölszaladtan átcserélni a pólómat valamivel divatosabb felsőre, és egy kényelmes farmerre, hogy ne tűnjek slamposnak. Párszor végighúztam a fésűt a hajamon, és már mentem is le.
Alaposan meglepődtem, amikor Daniel már éppen köszönt el a gyerekektől. Észre sem vettem, hogy megjöttek.
- Kérem, Daniel, várjon egy percet!
Láttam rajta, hogy meglepődik, de annyira lekötött hogy ne bámuljam folyamatosan az arcát és természetesen viselkedjek, hogy majdnem hasra estem az előszoba szőnyeg sarkában.
- Valami gond van?
- Semmi, kérem, jöjjön be, nem akarom ezt az ajtóban megbeszélni.
Bekísértem a nappaliba, ő pedig a maga laza, nyugodt járásával közben alaposan megnézett mindent.
- Szép a háza! – bökte ki végül, amikor helyet foglalt a fotelban, ami az én helyem szokott lenni.
Így a kanapéra kényszerülve, kissé kényelmetlenül éreztem magam vele szemben.
- Köszönöm!
- Tudja, most nagyon kedvesen viselkedik, kezdjek el aggódni? Talán gondot okoz, hogy Brian...- feltartottam a kezem, hogy elhallgasson.
- Semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán egy szívességet szeretnék kérni, amit nem szeretek, és nem is gyakran szoktam szóval...
- Aha, szóval ezért volt minden! Tudhattam volna! – vigyorodott el, de amikor rám nézett rendezte a vonásait – Elnézést!
- Szóval, a húgomnak, Sophie-nak szeretnék munkát találni. Úgy hallottam van egy szállodája itt a város szélén. Talán tudná alkalmazni...
- Hát... – túrt bele az amúgy sem rendezett hajába elgondolkodva.
- Ne mondjon rögtön nemet, bármit elvállal.
- Utána nézek, talán pincérnőnek fel tudom venni, az étterembe.
- Az remek lenne – úgy megörültem.
- Természetesen ez még nem biztos, és ha az lesz, először csak próbaidőre!
- Rendben! Köszönöm, nagyon hálás vagyok!
Megcsillant a szeme, és a szája sarka enyhén felfelé görbült.
- De van egy feltételem! – sejthettem volna, hogy nem fog olyan könnyen menni. – Eljön velem vacsorázni!
- Tessék?
- Ha eljön velem vacsorázni, felveszem Sophie-t pincérnőnek! Mit szól, áll az alku?
- Miért menjek magával vacsorázni? Nem talált magának más nőt a városban?
- Ez gonosz volt, de ha igent mond, el is felejtem! Kérem! – hajolt közelebb a fotelban.
- Jó – mondtam, mert igenis szerettem volna együtt tölteni vele egy vacsorát, még ha féltem is, mi fog történni.
- Remek, holnap este hét óra?
- Nekem jó...
- Akkor hétre itt vagyok érted! – mosolygott elégedetten.
Vajon mindig mindent megkap, amit csak akar? Mert ha igen, nem árt óvatosnak lenni vele.
