6. Fejezet
- De most komolyan, miért kell busszal mennünk? Utálom! - fakadt ki Sophie, miután közöltem velük, hogy ma reggel is azzal kell menniük. - Te miért nem tudsz elvinni minket?
- Azért, mert nekem már most indulnom kell, reggel értekezlet van, de ti ráértek csak később indulni! De ha annyira akarsz, jöhetsz velem, és várhatsz, amíg akarsz, csak gondoltam olyan korán még egy diák sem lesz bent és…
- Jó, felfogtam! Nem akarok a kelleténél több időt ott tölteni, akkor inkább a busz! - sarkon fordult, és fölment a szobájába.
- Emma?
- Igen?
Ott ült az asztalnál egy bögre kávé felett, és látszólag még nem ébredt fel.
- Rendben vagy?
- Aha, persze.
- Próbálj meg felébredni, és készülődjetek, nehogy elkéssetek!
- Jó, persze…
- Emma!
- Mi van már? Nem kéne menned?
- De igen, viszont látni szeretném, ahogy fölhajtod a kávét, felébredsz, és készülődni kezdesz végre!
Miközben grimaszolt, fölemelte a bögrét, és kiitta a kávét.
- Tudod, én se vagyok oda a buszozásért!
- Bele azért ne halljatok! - El fogok késni, és elég ciki lesz, hogy már az első értekezletről késem. - El nem tudom képzelni, mi bajotok van vele! De most mennem kell, jók legyetek!
Éppen időben érkeztem, Lisa is akkor futott be, amikor én. Mr. Caine ott állt a tanári közepén, mellette egy idegen férfi, és természetesen ott volt az összes tanár.
Lepakoltam a holmimat az asztalomra, levettem a dzsekimet, és odasétáltam a kávégéphez.
Töltöttem egy csészével Lisának is, miközben magamon éreztem pár tekintetet. Megfordultam, és a csészém pereme fölött körbenéztem. Az egyik éberen figyelő szempár természetesen, a modortalan és kissé pletykás Margareté volt, a másikon azonban egy kissé meglepődtem. Az idegen Caine mellett, szintén engem bámult.
Sármos arc, kissé kusza barna haj és szürke szemek. Ismerősnek tűnt, bár kétlem, hogy találkoztunk volna valahol.
Mielőtt feltűnő lett volna, hogy bámulom, inkább odaadtam a kávét Lisának.
Pár perc múlva az igazgató csendet kért.
- Bizonyára mindenki ismeri már Mr. Reedet, iskolánk támogatóját és a városunk kiváló üzletemberét! – mérsékelt taps hangzott fel a teremben. - Azért kértem ezt a korai értekezletet, hogy bejelentsem, Daniel nagylelkűen felajánlotta, hogy finanszírozza az iskola udvarának korszerűsítését, így végre rendbe tudjuk hozni a salakpályát, a foci- és kosárpályákat, továbbá új fákat és növényeket is ültethetünk! – A felhangzó taps most jóval erősebb volt.
Szóval, Mr. Daniel Reed. Ő lenne tehát Brian apja.
- Nagyszerű! – morgott Lisa.
- Mi a baj?
- Mr. Reed - ejtette ki a nevet gúnyosan – ismét hős lovag lett! Egy kis alamizsnáért cserébe Caine hajlandó szemet hunyni a fia okozta balhékért! Szemétláda! Mindenki tudja, hogy Caine mindig is szerette volna már fölújítani az udvart. Erre amikor Brian lába alatt már kezdett felforrósodni a talaj, jött apuci és az ő nagylelkű adománya…
Az említett férfira néztem, aki kisfiús mosolyával, szerénykedve hárította az igazgató dicshimnuszát.
Ha ő Brian apja, akkor beszélnem kell vele. Márpedig engem nem sikerült megpuhítani ezzel a nagylelkű gesztusával, főleg azután, amiket Lisa mondott róla.
Amikor az emberek kezdtek szétszéledni, és az igazgató sem ugrándozott már a férfi körül, úgy gondoltam, a tettek mezejére lépek.
- Mr. Reed!
- Igen? – fordult felém, és savanyúan állapítottam meg, hogy a fia tőle örökölte a géneket, biztos csak úgy hullanak érte a nők, a felesége nyilván nem győzi őket távol tartani, ugyanakkor nem láttam az ujján gyűrűt. - Segíthetek?
- Igen, biztos vagyok benne. Brian tanára vagyok, és…
- Nézze, nem tekinthetnénk el ettől? Dolgom van, és mennem kell, kérem, bocsásson meg! - sietős léptekkel indult az ajtó felé.
- Nem várhat! Mr. Reed, mint szülő, közölnöm kell magával, hogy Brian magatartása az óráimon tűrhetetlen! - Amikor nem fordult meg, és én kénytelen voltam utána loholni, eléggé felhúztam magam. - Nem régóta vagyok itt, de Brian már a legelső órán széttört egy vázát, tönkretette a papírjaimat és...
- Mennyibe került a váza? Kifizetem! - megpördült és előhúzta a pénztárcáját.
Bunkó! Öntelt, beképzelt bunkó! Alig bírtam visszanyelni a szavakat.
- Itt nem a vázáról van szó! Arra céloztam, hogy tönkretette az órámat, és lehetetlenné teszi a tanítást! Rossz hatással van a többiekre is, és figyelmeztetnem kell, ha ez így fog folytatódni, akkor Brian megbukik! Én nem fogok szemet hunyni csak úgy!
Elmosolyodott.
- Nyugodjon meg, tenni fogok valamit ez ügyben! - ismét megfordult és elsietett.
Ezúttal nem mentem utána. Elvégre figyelmeztettem, és ő megígérte, hogy tenni fog valamit.
Amikor eljött a hétvége, szembesülnöm kellett vele, hogy aligha pihenhetek, annyi mindent kellett megcsinálnom.
Összegyűlt egy csomó ruha, amiket ki kellett mosni, vasalni, a konyhában elpakolni, valamit enni is muszáj, el kell mennem a postára, és vettem pár növényt, amit el szerettem volna ültetni a kertben.
Egyedül aligha végzek vele úgy, hogy pihenni is tudjak és a jövő heti óráimat is összeállítsam. Ezért a reggelinél közöltem a lányokkal a rossz hírt.
- Ha ráértek, ma segíthetnétek nekem! Hárman hamar végeznénk!
- Persze - mondta Emma.
- Én nem érek rá!
- Akkor másképp fogalmazom meg, Sophie! Ma segítetek nekem, hogy hamar végezzek!
- Na, nem! Nem ebben egyeztünk meg! Arról volt szó, hogy ha bejárok a suliba, és hozom a szintet, te nem szólsz bele a dolgaimba, és azt csinálok, amit akarok! Én eddig betartottam!
- Ez igaz… - Ha most megtiltom Sophie-nak, hogy elmenjen, akkor biztos, hogy ezentúl csak még jobban megnehezítené a dolgomat. – Rendben.
Sophie olyan meglepett arccal nézett rám, hogy nem sikerült elfojtanom a mosolyomat.
- Mi? Ez azt jelenti, hogy elmehetek? – kérdezte gyanakodva.
- Igen, ebben egyeztünk meg! – sóhajtottam.
- Király! Akkor én itt sem vagyok! Jó takarítást! – pattant fel az asztaltól és felrohant az emeletre.
Emmára néztem.
- Ha Sophie elmehetett, neked sem muszáj maradnod! Elmehetsz.
- Nincs sok leckém, majd holnap megcsinálom. Segítek, úgyse tudom mivel elfoglalni magam.
- És a barátaid? Miért nem mész el hozzájuk?
- Nem ismerem még őket annyira. Nem is tudom, hol laknak, különben is, milyen béna lenne, ha egyszer csak beállítanék valamelyikükhöz meghívás nélkül! – grimaszolt.
- Hát, nekem mindegy, akkor mondjuk, legyen tiéd a konyha, én mosok, és megcsinálom a kertet. Jó?
- Persze.
Ketten is egész jól haladtunk. Hét közben ajánlottak egy helyet, ahol jól főznek, és amikor felhívtam őket, mondták, hogy házhoz is hozzák, ezért a kaja miatt sem kellett aggódnom.
Sophie elment az egyik osztálytársához, azt mondta, este elmennek egy buliba, majd jön. Nem akadékoskodtam, mikor jön meg, vagy ilyesmi, örültem, hogy legalább ennyit mondott.
Kint szépen sütött a nap, jó idő volt. Amikor megvettem a házat, a kert viszonylag rendbe volt tartva, lenyírták a füvet, és volt pár fa is, de ennyi. Úgy éreztem, hiányzik belőle egy kis szín. Vettem pár rózsát, és egy szép, sárga virágú bokrot, aminek nem tudtam a nevét, de rögtön megtetszett.
- Elnézést! – Már az utolsó rózsánál tartottam, amikor megszólalt mögöttem egy férfihang, és ijedtemben csúnyán felsértettem a kezemet egy tövissel. - Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni!
Felálltam, és odafordultam az idegen felé. Kissé megrökönyödtem.
- Maga? Mit keres itt?
Brian apja - ha jól emlékszem, Daniel – állt a kertemben, teljes pompájában.
- A húga, Emma, beengedett, azt mondta itt találom a kertben. A múltkor nem volt időm, sietnem kellett, nem tudtam meghallgatni magát – intettem neki, hogy kövessen, keresnem kellett valamit, amivel beötözöm a kezemet. – Szóval, ha jól emlékszem, a múltkor azt mondta, ha a fiam nem javul, meg fogja buktatni!
- Igen, nincs okom rá, hogy tovább engedjem, bár ez még csak az első hét volt, ha nem látok javulást, akkor sajnos meg fog bukni. – Folyattam egy kis hideg vizet a sebre, ez elállította a vérzést, és kerestem sebtapaszt is.
- Értem. – Éreztem, hogy folyton engem néz, és halálra idegesített, így csak szerencsétlenkedtem azzal a ragtapasszal. – Hadd, segítsek!
- Nem kell, köszönöm. – Elhúztam a kezem, amikor megpróbálta megfogni.
- Brianre visszatérve, mi lenne, ha elvégezne pár plusz feladatot, ami feltornázza a jegyét?
Nem tetszett az ötlet. Összehúztam a szemöldököm.
- Nem, nekem az is tökéletesen elég, ha rendesen tanul, és elvégzi a feladatokat, amiket adok! Ennél többet senkitől sem kívánok, és azt hiszem, ez így korrekt – mondtam tárgyilagosan.
- Oké. – Egy percig töprengett, miközben alaposan körbenézett. – Mit szólna hozzá, ha egy hétvégére ingyen meghívnám magukat a szállodámba, biztosan jól esne egy kis pihenés, sokat dolgozik, most vette meg a házat, biztosan elfáradt!
Ilyen arcátlanul, önelégülten képes a szemembe nézni, miközben éppen megvesztegetni próbál? Ismét sikerült fölidegesítenie.
- Mit képzel magáról? Nálam nem jön be a megvesztegetés! Ha csak ennyit akart, kár az idejét vesztegetnie, úgysem ér el vele semmit!
Elindultam kifelé a kertbe, hiszen úgy gondoltam, elég világosan megmondtam, hogy menjen el, de elállta az utamat.
Kicsit tanácstalannak tűnt, de láttam rajta az elszántságot.
- Na, jó, akkor mi lenne, ha korrepetálná?
- Sajnos nincs rá időm! – ami igaz is volt, de be kell vallanom, örültem, hogy így lepasszolhatom. – Keressen valaki mást! A korrepetálás jó ötlet, ha valaki pluszban foglalkozna vele, talán jobb eredményeket érne el.
- Rendben, azért köszönöm! – megfordult, és elindult kifelé, még pont láttam, amikor Emma megjelent a lépcső alján, elköszönt, és Mr. Reed, Daniel, vagy Mr. Beképzelt, ahogy tetszik, egyből felé fordult. – Emma, ugye? Te jó vagy irodalomból, igaz?
- Igen…
- Nem tudom, ismered-e a fiamat, Briannek hívják, és elég rosszul áll belőle, nagyon sokat segítenél vele, ha csak heti pár alkalommal segítenél neki! Természetesen fizetnék érte!
Micsoda? Nem! Nem hagyhatom, hogy Emma itt szenvedjen egy ilyen bunkó miatt.
- Nem! Emmának is tanulnia kell! – tiltakoztam.
Daniel felém fordult.
- Igen, megértem, de az irodalmat tanulhatnák együtt is akár, és be kell valljam, Brian semmiből sem áll fényesen, szóval, már az is nagy segítség lenne, ha együtt megoldanák a házikat.
Nem tetszett az ötlet, de mivel jó lenne zsebpénznek, amit kapna érte, hagytam, hogy Emma döntsön.
- Rendben, heti pár alkalommal… - nem volt túl magabiztos.
- Legyen heti három, az árat majd te megmondod, az nem akadály. – Olyan elégedett mosolyt villantott ránk, amit eddig csak kevésszer láttam. – Akkor, viszlát! További jó kertészkedést!
A jó hangulatom rögtön odalett. Miért van az, hogy egyesek mindent megkapnak, amit akarnak? – füstölögtem, miközben a fájó kezemet dörzsölgettem.
