13. Fejezet
- Megmagyaráznád, miért szöktél meg?
Felelet helyett felpattant a kanapéról, és kirohant a konyhába. Lukas felemelte a bögréjét és kortyolt egyet a kávéból.
- Igazán figyelemre méltó természetű húga van! – először azt hittem gúnyolódni próbál, de amikor ránéztem nem láttam az arcán a gúnyosság legkisebb jelét sem.
- Ha most megbocsátanak, én ... – a konyhába készültem Sophie után, de Daniel és Brian felálltak a kanapéról.
- Mi most mennénk, késő van, és Sophie is sikeresen megkerült! – mondta Daniel.
- Viszlát Ms. Wry, jó éjszakát! – Brian kikapta az apja kezéből a kulcsokat és kiment.
- Én is megyek, köszönöm a kávét, nagyon jólesett! – jött az ajtóhoz Lukas is.
- Nagyon köszönöm, hogy segített, maga nélkül még mindig őt keresnénk!
- Ó, azt nem hiszem. Eszembe jutott, hogy a pályaudvaron még nem kerestük, ha arra ment, valaki biztos látta milyen buszra szállt fel, ezért odahajtottam. De még félúton sem jártam, amikor láttam, hogy egy reszkető lány egy hátizsákkal megy el mellettem az úton. Egyszerűen megfordultam, és beültettem a kocsiba. Nem nagy dolog, előbb-utóbb biztos eszébe jutott volna másnak is, ha én nem vagyok itt.
- Én azért nagyon köszönöm! Esetlek valamivel...
Felemelte a kezét.
- Jó éjszakát!
- Magának is, és köszönöm!
- Ja, még valami! – fordult vissza az ajtóból – Mondja meg a húgának, hogy elismerésem! Nem kell féltenie, az biztos!
- Tessék? – elég hülyén nézhettem rá, mert az egész este komoly nyomozó elvigyorodott.
- Amikor be akartam ültetni az autóba, valószínűleg azt hihette, valami bűnöző vagyok, és miután megakadályoztam, hogy behúzzon egyet, az egyik nemesebb testrészemet találta el.
Totál hülyén éreztem magam, nem szóltam semmit, így Lukas csak intett és beszállt a kocsijába.
Daniel alig bírta visszafogni a nevetést, de amikor már éppen rászóltam volna, elnézést kért.
- Ez a randi nem igazán úgy sikerült, ahogy elterveztem – mondta sóhajtva.
- Vacsora – mondtam automatikusan.
- Tessék?
- Nem randi, csak vacsora!
- Ha ragaszkodsz hozzá... De szeretném, ha bepótolnánk. Mondjuk holnap!
- Nekem...
- A nemet nem fogadom el válasznak, ha azt akarod, hogy Sophie munkát kapjon a szállodában!
- Zsarolsz? Igazából azon gondolkodom, ne zárjam-e be Sophie-t a szobájába élete végéig!
Elnevette magát, és a konyha felé nézett.
- Szerintem a munka nagyobb büntetés neki, mintha csak bezárnád, hidd el, én tudom!
Emma felment az emeletre, és nem sokkal később Sophie követte.
- Tehát? – sürgetően nézett.
- Mi tehát?
- Eljössz holnap vacsorázni vagy sem? Felőlem ebéd is lehet, ha neked az jobb! – kérdezte türelmetlenül.
- Továbbra is áll az a szabály hogy a diákunk apjával nem randizunk!
Láttam, rajta hogy mérges lesz.
- Nem kötelező elmondani bárkinek is! Talán félsz egy kis izgalomtól?
- Ha izgalmakra vágysz, ne egy irodalom tanárral kezdj ki!
- Ugyan Melanie! – próbálta elviccelni, a karját felém nyújtotta.
- Kérem, most menjen! – mondtam komolyan, a legkisebb érzelem nélkül.
- Szerintem már túl vagyunk ezen a magázódáson!
Kintről duda szólalt meg. Brian megunta a várakozást.
- A fiad vár! Köszönöm a segítséget, jó éjszakát!
- Holnap hétre itt vagyok érted! – mondta dühösen majd a számhoz hajolt, és gyengédebben, mint amire számítottam, vagy mint amire titokban vágytam megcsókolt.
- Jó éjszakát! – becsukta maga után az ajtót.
Magamban mérgelődtem, hogyan lehet valaki ilyen makacs, és lerázhatatlan, de közben örültem is neki, ami csak még inkább idegesített. Ha ez valakinek a fülébe jut, akár ki is rúghatnak. Hardford-ban, ami elég nagy város volt, és az emberek nem igazán törődtek a másikkal, ez sem okozott volna gondot, ott talán elfogadták volna, még ha nem is helyeselnék a dolgot.
Egy ilyen kisvárosban viszont hamar terjednek a hírek, és az unatkozó anyukáknak biztos remek alapanyag lennék, amin hetekig elcsámcsognának. Caine-ről pedig jobb, ha nem is beszélek. Az ő drág iskolájában ilyen fertő... Maga lenne a pokol!
Lekapcsoltam a földszinten a villanyokat és felmentem az emeletre. Eldöntöttem, hogy talán mindenkinek jobb, ha ma már nem beszélek Sophie-val. Veszek egy jó forró zuhanyt és bedőlök az ágyba.
Megengedtem a kádba a vizet, és be akartam nézni Emmához, amikor a szobája előtt megtorpantam.
Kihallatszott a sírása, amit már Sophie is említett.
Hirtelen megijedtem. Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Egy jó szülő biztos bemenne hozzá és megbeszélné vele mi a baja. De én tudom mi a baja. Emma mindig is érzékenyebb volt, biztosan nagyon nehezen dolgozza fel, hogy apa után anya is elment.
A beszélgetéssel valószínűleg semmit nem oldanék meg, mert a jelek szerint titkolni próbálja a dolgot. Valahogy segíteni kell neki túllépni a dolgokon.
Még egy dolog, amit fel kell írnom a listámra, az olyan feladatok mellé, amikhez úgy érzem, én túl kevés vagyok, vagy alkalmatlan, vagy egyszerűen csak...
Visszamentem a szobámba, amikor úgy hallottam Emma sírása szipogássá csillapodott.
A lemezjátszóba betettem egy CD-t és kényelmesen lefeküdtem a kádban. Kitört rajtam a fáradság, jobban, mint valaha, és úgy, amit nem engedhettem meg magamnak. De ma este megengedtem.
Holnaptól majd megint visszaáll minden a megszokott rendjébe.
Holnaptól újra a kezembe veszem a dolgokat.
Másnap reggel motoszkálásra ébredtem a folyosón.
Ránéztem az órára, már amúgy is kelnem kellett volna lassan. Kimentem a folyosóra, addigra már nem láttam ott senkit, de volt egy sanda megérzésem.
És jól sejtettem, Sophie lopakodott.
- Azt képzelted, hogy csendben elosonhatsz ismét itthonról? – csattantam fel – Azt képzelted már megint elszökhetsz itthonról?
- Nem, csak a nagyjelenetet akartam elkerülni! – vágott vissza dühösen, valószínűleg amiért rajta kaptam, hogy már a kabátját veszi.
- Akkor hová készültél?
- Nemsokára indul az iskola busz, nem akartam lekésni!
- Aha, inkább mész busszal iskolába, minthogy engem elviselj, sőt még meg is szöksz tőlem! Ennyire borzalmas lennék, ennyire szörnyű, hogy nem bírsz engem elviselni? Hát ennyire gyűlölsz? – kezdtem magamon kívül lenni a méregtől, és a kétségbeeséstől, hogy a saját húgom így gyűlöl.
- Tudod mit? Nem érdekel, nyugodtan gyűlölj, de ezen túl minden átkozott percben tudni fogom, hogy mit csinálsz! Következő lesz a helyzet: reggel felkelsz, beviszlek benneteket a suliba, az óráid után hazajössz, lepakolsz, eszel, tanulsz, elvégzed a házimunkát, amit adok neked, és utána elmész Mr. Reed szállodájába, és pincérnőként fogsz dolgozni, a fizetésedet pedig beosztod, mert nem kapsz tőlem több zsebpénzt! Szóval, úgy dolgozz, hogy ne rúgjanak ki! És többet se az iskolában, se máshol nem akarok rád panaszt hallani! Most egy ideig nem kerülj a szemem elé!
Sértetten felkapta a táskáját, és bevágta maga után az ajtót.
Úgy viselkedik, mint egy hisztis, elkényeztetett liba, gondoltam szomorúan. És a nap még el sem kezdődött igazán...
