17

17. Fejezet

Magabiztosan indultam el, és ez ki is tartott egészen addig, amíg fel nem értem a verandára. Ott valahogy elbizonytalanodtam, ahogy farkasszemet néztem a nagy ajtóval. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam.

Már azt fontolgattam, hogy hazamegyek, és kitalálok valami kifogást, miért nem tudtam eljönni, de tudtam, hogy Daniel úgysem venné be, és addig nyomulna, amíg az nem lesz, amit ő nem akar.

Bekopogtam, és meglepetésemre egy idegen kisfiú nyitott ajtót. Mire már elnézést kértem volna, hogy rossz helyre jöttem, megjelent mögötte Daniel és behúzott az ajtón, és miközben lesegítette a kabátomat, betessékelt egy helységbe, amit én nappalinak gondoltam, és ahol már egy másik nő foglalta el az egyik kanapét.

- Igazán nem így terveztem, de Melanie, bemutatom Emily-t, a volt feleségemet! – kicsit úgy éreztem magam, mint akit leforráztak.

A nő, aki a kanapén ült, a gyönyörű gesztenyebarna haja rafinált csavarokkal volt összefogva, és enyhe hullámokban omlott a hátára. Pár évvel idősebbnek nézett i Daniel-nél, de így is remek alakja volt, egy elegáns mélykék kosztümöt viselt.

- Elnézést, hogy hívatlanul beállítottam, és megzavartam a vacsorátokat. Én már megyek is! – felvette a kabátját a kanapé támlájáról, és búcsúzóul arcon csókolta a kisfiút, és Danielt is.

Miután elment, furcsán zavart volt a légkör.

- Nagyon csodásan festesz ebben a ruhában! – bókolt Daniel, de nekem valahogy legszívesebben hazamenni lett volna kedvem. – Valakit elfelejtettem bemutatni! – mutatott a hátam mögé, mire megfordultam.

A fiú, alaposabban megnézve, már nem is tűnt olyan fiatalnak, olyan tizenhárom évesnek mondanám, az ablak mellett álldogált.

- Ő itt William, a másik fiam. – a fiú biccentett, én pedig rámosolyogtam.

Daniel zavartam elmosolyodott.

- Emily- nek el kell utaznia pár napra, Will addig itt marad.

Nem tudtam, erre mit mondhatnék, a fiú pedig kiment a szobából, fel egy nagy lépcsőn.

- Kérsz valami inni vacsora előtt? Van itthon egy csomó minden. – sétált egy kis asztal felé, ahol tényleg jó sok palack és üveg sorakozott.

- Köszönöm, de csak üdítőt, még vezetek. Magamban azt kívántam, bárcsak minél előbb vége lenne már!

- Biztos, semmi erősebbet? Direkt erre az alkalomra vettem ezt a bort, az egyik kedvencem, már ha szereted az édeset. – felemelte az üveget, és mivel nem értek a borokhoz, csak annyit tudtam megállapítani, hogy biztos drága fajta lehet.

- Egy pohárral, megkóstolom. – olyan furcsán éreztem magam, valahogy nem idevalónak.

Miután Daniel kitöltötte a bort, körbevezetett a házban, és az arcára volt írva, hogy nagyon büszke rá.

Minden szoba ízlésesen volt berendezve, minden új volt és drága. Nekem csak egy dolog villogott folyamatosan a fejemben, és az nem a ház volt, amit éppen mutogatott, hanem a nő, Emily.

- A teraszon terítettem meg, de ha fázol, bevihetem a terítékeket az ebédlőbe, és ehetünk ott is!

A teraszról olyan csodás kertre lehetett látni, hogy, bár valószínűnek tartottam, hogy fázni fogok, inkább kint akartam maradni.

A kert végében volt egy medence, amit nagy lombos fák vettek körül, a kertben pedig rengeteg rózsa, és olyan bokrok voltak, amikor nem ismertem fel, de mindet szépnek találtam.

Amíg én leültem az asztalhoz, Daniel bement, hogy kihozza az első fogást.

A hasam hangosan kordult meg, amikor megjelent a kezében egy nagy tálcával. Reméltem, hogy nem hallotta meg, de a mosolyából nem tudtam megállapítani.

- Fűszervajas pirított kenyér, előételnek. Szereted? – kérdezte, és töltött egy pohár bort.

- Igen, köszönöm. – gondolatban sebesen végigszántottam azokon a témákon, amikről beszélgethetnénk, de alig jutott eszembe egy normális ötlet

- Brian mondta, hogy a Rómeó és Júliát adjátok elő. Azt hittem, te valami kevésbé megszokottat választasz, és szembe szállsz Caine-el.

Egy valamit biztosan tudtam, az iskoláról nem akarok beszélgetni. Ugyanakkor volt valami a hangjában, valami csalódott és bíráló, ami arra késztetett, hogy megvédjem magam.

- A darab egy örök klasszikus, én pedig megpróbáltam érdekesebbé tenni.

- Mindig is tanár szeretettél volna lenni? – beleharaptam a kenyérbe és még idejében sikerült elfojtanom egy elégedett nyögést. Isteni finom volt.

- Eleinte nem tudtam eldönteni, csak azt tudtam, hogy a matematika világa nem köt le, az irodalmat viszont imádtam. Míg végül azon kaptam magam, hogy anyámnak sürgősen segítségre volt szüksége anyagilag, mivel a kemoterápia annyira legyengítette, hogy már nem dolgozhatott tovább, ezért mivel itt a legrövidebb a képzési idő, irodalom tanárnak álltam. Még szeretem is, amit csinálok.

- De gondolom, nem rögtön kapott munkát. És amíg tanultál hogyan tudtad őket segíteni?

- Alkalmi munkákból, és ami azt illeti, miután lediplomáztam, rögtön sikerült elhelyezkednem.

- Akkor gondolom nagyon büszke lehettél magadra. – erre nem tudtam mit válaszolni, és nem csak azért mert nem tudtam mit felelni rá, hanem, mert olyan delejező pillantást vetett rám, hogy egy pillanatra minden kiment a fejemből. – Nagyon nehéz lehet, hogy már olyan fiatalon ilyen nagy felelősség hárult rád, és ez csak nehezebb lett. Ismerve Caine-t nem fizetheti túl a tanárait... Nem lehet könnyű egy tanári fizetésből gazdálkodni, fenntartani a házat, gondoskodni a húgaidról, fizetni a számlákat...

Nem értettem mire megy ki ez az egész. Nagyon bosszantott, hogy az anyagi helyzetemet elemzi. Mintha nem tudtam volna én is, hogy lassan a béka feneke alá kerülök, ha nem találok ki valamit!

De az is lehet, hogy egyszerűen éreztetni akarja, hogy mik a különbségek kettőnk között.

- Érdekes, hogy mennyire leköt az anyagi hátterem! Ugye nem attól félsz, hogy kirabollak? – kérdeztem gúnyosan.

Daniel felnevetett.

- Nem, csak azon gondolkoztam, hogy biztosan jól jönne, ha valaki segítene neked! – figyelmesen tanulmányozta az arcomat – Ha befejezted, hozom a főételt.

A második fogás, legnagyobb meglepetésemre pizza volt.

- Ennyire azért nem kell megdöbbenni. –morogta – Miért ne szerethetném a pizzát?

- Elnézést, csak... azt hiszem valami puccosabbat vártam. Ezt nem rossz értelemben mondtam.

- Remek, nos, miután megtudtam, hogy egy nagyképű sznobnak tartasz, nem panaszkodásképpen, de elárulom, hogy tudod milyen nehéz valakinek úgy pizzát készíteni, hogy nem tudod, milyet szeret?

Teljesen belelovallta magát a dologba.

- Mert mi van, ha allergiás vagy a tejre? Akkor az egész alapból kilőve a tésztája miatt, de optimista maradtam, és nem mondtam le a dologról, de utána jött a következő probléma, nem vagy-e vega? Mert ha igen, nem tehetek rá sonkát, bacont. Így született ez a pizza.

Megjelent egy nő, akire pár pillanattal később rájöttem, hogy a házvezető nő és betolt egy nagyobb étkező kocsit, ami zsúfolásig meg volt pakolva.

Daniel levette a legelső tálat, levette róla a fedelet és elém tette.

A pizzán nem volt ás, csak gomba, paradicsom, paprika és sajt.

Elnevettem magam, olyannyira hogy pár percig nem is bírtam abba hagyni.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy az ott mind pizza?

Válaszra sem méltatva, folytatta.

- Arra az esetre, ha mégse vagy vegetáriánus, gondoltam csinálok egy sonka, bacon sajt és paradicsomos pizzát.

Ezt is elém tette az asztalra.

Mint kiderült hiányosak a pizza ismereteim. Daniel olyanokat is az asztalra tett, amikről én még csak nem is hallottam, egészen addig, míg majdnem az egész asztal meg nem telt.

Az egyik pizza fő alapanyaga például a rák volt.

- Tévedtem, te még a pizzából is képes voltál puccos kaját csinálni! – állapítottam meg, mire kicsit összevonta a szemöldökét.

- Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egyik sem tetszik?

- Nem, de ráksalátás pizza? Ugyan már, Daniel!

Egy ideig csendben ettünk, én kiválasztottam egy sima teljesen hétköznapi sonkás-gombás- sajtos pizzát. Daniel pedig, már csak dacból is, a rákos pizzát ette.

Azt hiszem, egy kicsit megsértettem. Végül is ő próbálja itt a legjobb formáját hozni, én meg egy cseppet sem értékelem.

Végtére is, hány pasi csinált a kedvemért ennyi pizzát?

- Mondd csak, ezeket mind te csináltad?

Megrántotta a vállát.

- Nem volt nagy dolog- mormolta.

- De hát ez majdnem tíz pizza. Órákba telhetett mire elkészült!

- Volt segítségem... A szálloda éttermében pedig nagyon hamar megsültek.

Ideje kibékítenem, megérdemli a jutalmat.

Meglepődve kapta fel a fejét miközben én felálltam, és elindult felé.

- Gondoltam, nem lehet olyan rossz ez a dolog – néztem a pizzájára -, megkóstolhatom?

Levágott belőle egy darabot és felém nyújtotta.

- Hm... nem mondom, hogy rossz! – mondtam óvatosan.

- De azt sem, hogy jó! – vigyorodott el.

- Hát, nem igazán szeretem a tengeri herkentyűket.

Leültem, és éppen folytatni akartam az evést, amikor Daniel letette az evőeszközeit és rám nézett.

- Hűha, most félnem kellene?

- Szeretnék neked felajánlani valamit. Kérlek, hadd mondjam végig, ne szólj közbe!

Bólintottam. Az egész kezdett nagyon furcsa lenni, pedig már jól éreztem magam.

- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, megoldódnának az anyagi gondjaid? Ha nem kellene a számlák és a kiadások miatt aggódnod? Ha Sophie és Emma nem szenvednének hiányt semmiben? – hatásszünetet tartott, miközben nekem az jutott eszembe, hogy az egész kis beszéde egy tele shop-os reklámra emlékeztet. – Tudod, a volt feleségem, Emily, el akarja perelni tőlem a gyerekeket. Mint ilyen esetekben, kilencvenöt százalékban a bíróság az anyának ítéli az ügyet. De Emily soha nem tudott vigyázni a gyerekekre, nem tudja őket nevelni! Túl elfoglalt, soha nem ér rá, csak lepasszolná őket egy nevelő nőnek. Mi lenne akkor Briannel? Már így is éppen elég vad!

Megint szünetet tartott.

Nem értettem hogyan kapcsolódik az én anyagi ügyem, az ő családjához.

- Szóval, felfogadtam egy kiváló ügyvédet, aki azt tanácsolta,- miután minden lehetőséget megvizsgált, -hogy vegyek feleségül egy jó háttérrel rendelkező nőt. Ha a bíróság azt látja, hogy a gyerekek egy boldog családban nevelkednek, míg Emily egyedülálló, akkor a bíróság az én javamra döntene.

Daniel türelmetlenül nézett rám, gondolom, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam rá.

- Szóval? Mit mondasz?

- Mégis hogyan gondoltad ezt? Hogy vagy képes egy ilyen dologgal csak így előállni? – csattantam fel – Arra kérsz, hogy menjek hozzád feleségül? Mégis mi a francért tenném?

- Figyelj Mel...

- Te csak ne szólíts Mel-nek!

- Higgadj le, ez mindkettőnknek jó! Mivel tanár vagy, értesz a gyerekekhez a bíróság szemében kitűnő család lennénk, neked pedig megoldódnának az anyagi gondjaid, ha elvennélek. Miután elváltunk, biztosítanék neked egy havonta átutalt összeget, amiben majd megállapodunk! Mit szólsz?

Némileg higgadtabban kénytelen voltam elismerni, hogy volt némi logika és ésszerűsség abban, amit mondott de...

- Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy összeházasodunk? Nem lenne az egy kicsit feltűnő? Még csak most volt az első randink... Az esküvőt holnapra tervezted? – kérdeztem gúnyoskodva.

- Nem, mondjuk két hónap múlva, addig randizgatnánk, hogy minél többen lássanak és hozzánk szokjanak, hogy hiteles legyen. Egy hónap múlva megkérném a kezed, és utána összeházasodnánk.

- Ez kész agyrém! Mennyi időt kellene házasságban töltenünk?

- Pár hónapot, kettőt, hármat... Az egész nem lenne több négy hónapnál az életedből, és mindketten jól járnánk vele! Megkapnánk, amit akarunk!

Négy hónap... négy hónap az életemből, Daniel nem tudja milyen sok is ez nekem.

- Nekem ez túl sok így egyszerre... Átgondolom, majd beszélünk! – felkászálódtam az asztaltól.

Ez a férfi felajánlotta nekem, amire most a legnagyobb szükségem van, de cserébe túl sokat kér...

Nem tudom, mi lesz négy hónap múlva...