3. Fejezet

3. Fejezet - Te tudod, hol van Sophie? - törtem meg a csendet hazaérve. Emma kibámult az ablakon, és látszott rajta, hogy kifárasztotta a mai nap. Nem jobban, mint engem... - Nem, de ne aggódj miatta túlságosan, estére mindig előkerül. Lepakoltam a cuccaimat a szobámban, és nem tudtam rászánni magam, hogy megint a sulis dolgokkal foglalkozzak, elindultam a konyhába. De Emma szobájánál megtorpantam. - Emma? - Igen? - Az ágy szélén ült, és a táskájából pakolta ki a könyveit. - Tanulsz? Jó. - Legalább Emmára nem kell figyelnem. - Elmegyek bevásárolni, kell valami? Tudod, én nem nagyon szoktam főzni, nem is tudok, csak pár egyszerűbb dolgot elkészíteni... lehet, hogy jobban járnánk, ha rendelnénk, vagy elmennénk valahová vacsorázni, majd ha Sophie is hazajött. Emma fölsóhajtott. - Nekem mindegy, elmehetünk, vagy rendelhetünk is, tök mindegy. Alaposabban megnéztem magamnak Emmát, és felfedeztem, hogy a szeme enyhén piros, mint aki éppen az imént próbálta elrejteni a könnyeit. - Jól vagy? - Persze… csak fáradt vagyok. Ennyi. Amikor a könyvei fölé hajolt, csendben kihátráltam a szobából, és felkaptam a kocsikulcsokat. Nem messze tőlünk volt egy hipermarket, ott leparkoltam. Vettem egy kosarat, és lista nélkül sorban haladtam a sorok között, hogy ne maradjon ki semmi. A lányoknak kell tízórai, amit magukkal vihetnek, mert a suli menzája szörnyű, és drága. Nekem is kell valami, amit ehetek... még ha nem is nagyon kívánok semmit. A pénztárnál egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy megfordulok, és elsétálok, de aztán azt gondoltam, ez nevetséges. Csak nem fogok megfutamodni egy tanítványom elől?! Amikor megálltam mögötte, Brian megforgatta a szemét, és biccentett. Miközben a kosaramat pakoltam ki észrevettem, hogy észrevétlenül egy doboz cigit söpör be a dzsekije zsebébe. Közelebb léptem hozzá. - Ha nem akarod, hogy szóljak a pénztárosnak, jobban teszed, ha visszateszed a helyére, amit elvettél! - mondtam halkan, hogy csak ő hallja. Dühösen fordult hátra. - Mondja, nem tudna a saját dolgával törődni mintha, mintha semmi sem történt volna? Legalább a sulin kívül ne cseszegessen! - sziszegte. - Ha nem lennék a tanárod, és nem ismernélek, akkor is ezt mondanám! Tedd vissza! Nem csak arról van szó, hogy még nem cigizhetsz, hanem, lopni akarsz! - Ha itt nem, majd szerzek máshol! - villogott a szeme harciasan. Benyúltam a zsebébe, kiszedtem a cigis dobozt, és visszatettem a helyére. - Igazából megköszönhetnéd, ugyanis pontosan a pénztárral szemben ott van egy kamera. Mit gondolsz, nem vették volna észre, és nem szóltak volna a rendőrségnek? Megforgatta a szemeit. - Nem, a rendőrségnek van más dolga is, ha minden boltban szólnának érte a rendőrségen, már a fél iskolát megbüntették volna! Szóval szálljon le rólam! – kifizette, amit vett, és amikor kilépett az ajtón, még láttam, ahogy előhúzza a zsebéből a dobozt, miközben gúnyosan mosolygott. Még én is elmosolyodtam, hogy mekkora hülyét csináltam magamból. Ahogy hazafelé az órára tévedt a szemem, eszembe jutott, mit csináltam mielőtt ideköltöztünk, mielőtt anya meghalt, és megváltozott minden. Nem ért váratlanul a dolog, de egyszerűen nem merek, nem bírok rágondolni. Minden egyszerre zúdult rám, a lányok, a temetés, egyszerűen félek, jöttem rá, félek, hogy nem bírok mindent teljesíteni, hogy Emmáék szenvednek, a munkám miatt, és rengeteg dolgot kell még elrendeznem, de fogy az idő... Amikor lepakoltam a konyhában, fentről zene hallatszott. Mivel nem hittem, hogy Emma hallgat ilyen hangosan zenét, biztos voltam benne, hogy megjött Sophie. Kényszerítettem magam, hogy ne csak egyszerűen berontsak a szobájába, és kopogtam. - Emma, hagyj már békén! - Nem hagylak békén! - zavartan nézett rám. - Ha a suli miatt jöttél papolni, inkább el se kezdd! - emelte fel a kezét, és feljebb tekerte a hangerőt a hifin. - Mondd, nem köthetnénk valamilyen kompromisszumot? - lekapcsoltam a zenét, és próbáltam türelmes lenni. - Milyen kompromisszumot? - Mondjuk, te bejársz a suliba, nem lógsz, hanem rendesen tanulsz, és cserébe azt csinálsz a szabadidődben, amit akarsz, én nem szólok bele, addig, amíg a tanulást nem akadályozza! Mit szólsz? Pár percig csendben volt. - És mit tudsz tenni, ha nem megyek be? - kérdezte végül. - Figyelj, mehetünk egymás idegeire, és veszekedhetünk a végtelenségig, de nem lenne ez egyszerűbb? Mindenki végzi a saját dolgát, és amíg ez így működik, nem bosszantjuk egymást. Viszont, ha lógsz, tudod, hogy képes vagyok rá, minden álló nap veszekedni fogok veled, és nem hagylak békén! Szerintem... - Jó, jó! Megértettem! De ne várd, hogy olyan kis stréber legyek, mint Emma! - jelentette ki dacosan. - Amíg hozol egy bizonyos szintet és nem égetsz le más tanárok előtt, addig rendben van. Akkor ezt meg is beszéltük! - mosolyogtam elégedetten Sophie-ra, aki válaszul fintorgott egyet, és visszakapcsolta a zenét. - Azt mondtad a szabadidőmben... - De ma lógtál a suliból, előbb a tanulás! - Ne már! Azt se tudom, mit vettek! - Ez a te gondod! Oldd meg! Este megint pizzát ettünk. Kicsit kezdett zavarni a dolog, ezért elhatároztam, hogy keresek majd egy normális helyet, ahol jól főznek, nem élhetünk örökké pizzán. Emmát bántotta valami, vacsora alatt alig mondott valamit, Sophie pedig olyan gyorsan evett, ahogyan csak tudott, és már ment is vissza a szobájába. Miután elpakoltam, én is fölmentem, és leültem az asztalomhoz. Volt egy csomó papír, amiket át kellett néznem, föl kellett készülnöm a holnapi óráimra, és ki kellett találnom valamit Brianék osztályával. Elkezdtem egy ülésrendet összeállítani. Próbáltam, úgy kialakítani, hogy lehetőség szerint a problémás emberek minél távolabb legyenek egymástól, és a padtársuk is megfelelő legyen, tudjanak az órára koncentrálni. Nagyjából mindenkinek találtam helyet, két ember volt, akit nem tudtam, illetve nem akartam, de muszáj volt egymás mellé tennem. Féltem, mert tudtam, hogy ez nem a legjobb döntés. Brian és Eric. Elől, hogy szemmel tudjam tartani, ha valamin töri a fejét. Egyelőre, így hagytam, majd meglátjuk, mennyire válik be. Az biztos, hogy a hatás, amikor belépnek a terembe, nem marad el. Megnéztem még azokat a dolgozatokat, amiket ma írattam, és az eredmény siralmas volt. Mr. Caine azt mondta, tanítsak, hát, rajtam nem fog múlni.

2. Fejezet

2. fejezet Izgatott és ideges voltam, amikor a kezemet a kilincsre tettem, hogy belépjek, miközben megszólalt a csengő. Ez életem legelső tanári állása, eddig mindig kisegítő tanár voltam. Miközben lenyomtam a kilincset olyan érzésem támadt, hogy ezzel az életemnek egy új szakasza kezdődik. A terem falait sárga színűre festették, és helyenként a festék foltokban lepergett a falakról. Ezeket képekkel igyekeztek eltakarni. Az ablakok nagyok voltak, bár rájuk fért volna egy alapos mosás, a párkányokra virágokat tettek, ezek barátságossá tették a termet. Körülbelül húsz-huszonöt gyerek lehetett a teremben, tizenhat-tizenhét évesek. Emma korosztálya. A teremben nagy volt a hangzavar, és mintha észre sem vették volna, hogy beléptem, hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Ez hatásos volt. A terem elnémult, és mindenki engem bámult. - Jó reggelt! - odasétáltam az asztalomhoz. - A nevem Melanie Wry, én vagyok az új irodalom tanár. Halk sutyorgás kezdődött, és mindenki izegni-mozogni kezdett. Hagytam nekik egy kis időt a beszédre, amíg felírtam a táblára a feladatot, és ismét az osztály felé fordultam. - Nos, azt hiszem érthető mindenkinek, igaz? Azt szeretném, ha írnátok egy kis esszét, ki-hogyan viszonyul az irodalomhoz, mit szerettek benne, vagy éppen mit nem, milyen hatással van rátok stb. A legvégén pedig örülnék, ha odaírnátok, hogy mit szeretnétek elérni ebben az évben, mik a céljaitok. Szeretnélek egy kicsit megismerni benneteket. A következő órára szeretném, ha beadnátok! Számítottam rá, hogy pofákat vágnak, kiakadnak, vagy nyafognak, de, egy pillanatig döbbenten figyeltem, mi történik. Mintha mi se történt volna, közelebb tolták egymáshoz a székeket, beszélni kezdtek, egyesek zenét hallgattak, mások reggelizni kezdtek. Csak pár ember volt, aki leírta, ami a táblán volt, és továbbra is rám figyelt. Kezdtem érteni mit értett a többi tanár azon, hogy ez egy problémás osztály. - Valaki elmondaná nekem, mit vettetek a legutóbb? - Az előző tanár, azt hiszem Mrs. Brittnek hívták, szívrohamot kapott, és nyugdíjba vonult. Egy kéz lendült a magasban, az első sorból, a legelső padban. Egy fiú, vállig érő barna hajú, sötétbarna szemű, vékonyabb testalkatú, tipikus "jótanuló" srác emelte fel a kezét, és segítőkészen nézett rám. - Utoljára az angol reneszánsz alkotókba kezdtünk bele – felelte, amikor biccentettem, hogy mondja. - Köszönöm, mi a neved? - Eric Harris vagyok Ms. Wry. - Rámosolyogtam a fiúra, és újra körbenéztem az osztályon. Első látásra is négy külön csoportra lehetett osztani az osztályt. Elől ültek a "jó tanulók" kicsivel hátrébb a "kívülállók", akik se ide-se oda nem tartoztak, a terem hátsó sarkában a "menő fiúk" a másik sarokban pedig a "menő lányok". Magamban már előre nagyot sóhajtottam. Nem lesz könnyű, és utáltam, ha hülye tanárnak könyveltek el. Közelebb sétáltam a padokhoz. - Fogjátok be, és forduljatok előre - csattantam fel. - Órán vagytok, ha nem tűnt még föl! - Ez némileg megtette a hatását, elkezdtek rám figyelni. - Lehet, hogy eddig ahhoz voltatok szokva, hogy az órákat semmittevéssel töltitek, de nálam nem fogjátok! Aki a saját kárán akarja megtapasztalni, az a maga baja, én előre figyelmeztettem mindenkit! Ha nem akartok megbukni, kénytelenek lesztek figyelni az óráimon! Elégedetten láttam, hogy hogy elcsendesedtek. Amíg a helyemre sétáltam, és előkerestem a papírjaimat, amire az óravázlataimat írtam, hallottam, hogy valaki hátul mond valamit, mire többen felnevettek, és egy hangos csattanást követően víz árasztotta el az asztalomat. Valaki megdobta az asztalon lévő vázát, ami széttörött, és a víz mindent elárasztott, az összes papír elázott, és az írás összefolyt rajtuk. Még mielőtt a könyvek és a táskám is tönkrement volna, gyorsan lesöpörtem őket az asztalról, és nyugalmat erőltetve magamra,az osztály felé fordultam. Pont olyan volt, amire számítottam, hátul mindenki a nevetését próbálta elnyomni, elől pedig mindenki zavart képet vágott. Gúnyos mosolyt erőltettem az arcomra, miközben a padok között sétáltam. - Viccesnek találtátok, hát persze, rendben, de ha esetleg valakinek mondanivalója támad arról, ki tette, azt szívesen hallgatom, akkor talán lemondok róla, hogy felkeressem az igazgatót, és idehívjam. Nos? Vártam pár percet, és körbesétáltam a teremben. Amikor visszaértem az asztalomhoz, bólintottam, hiszen nem is számítottam másra. Úgysem merik egymást beárulni, aki pedig tette, most roppant elégedett, és tudja, hogy biztonságban van. - Rendben van. - A táskámat letettem a földre, és pár zsepivel felitattam a víz nagy részét, mivel fejből is tudtam azokat a dolgokat, amik a papírokon voltak, felvettem egy krétát és elkezdtem teleírni a táblát idézetekkel. – Szeretném, ha ezeket leírnátok egy papírra, és megállapítanátok, kitől származik az idézet, melyik műből, és az illető milyen korszak alkotója. Óra végén beszedem, és leosztályozom. Miután majd az óra fele eltelt már, Eric és még páran sebesen írni kezdtek. De a hátul ülők nagy része továbbra sem csinált semmit. Nem vagyok hülye, világosan tudtam, ki volt az, aki összetörte a vázát az asztalon. A fiú hátul ült, és az arcán egy gúnyos mosollyal nézett végig a társain. A lányok biztos mind utána ácsingóztak, hullámos, szőke haj, csillogó, szürke szemek, nyúlánk, izmos alkat. Ő lehet a csapat "vezére". A pillantásunk találkozott, és pár percig egymásra meredtünk, majd elkapta rólam a tekintetét. A kicsöngetésig hátralévő idő már simán ment, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy az osztály fele nem csinált semmit. Mielőtt megszólalt a csengő, megkértem Ericet, hogy szedje össze a papírokat. A lányok közül, egy magas, barna hajú csinibaba nyújtotta Ericnek a lapját, de mielőtt a fiú elvehette volna, a lap, aligha véletlenül, kiesett a lány kezéből, és amikor Eric lehajolt érte, a másik padban ülő srác kinyújtotta a lábát, és amikor Eric felegyenesedett, keresztülesett rajta, és lefejelte az asztal sarkát. Mindenki hangos röhögésben tört ki. Nem bírtam tovább és felpattantam. Odasiettem Erichez, és segítettem felállni neki, és leültettem. A homloka felrepedt egy kis helyen. Ekkora gonoszság láttán felment bennem a pumpa. Miután Eric erősködött, hogy egyedül is le tud menni az orvosiba, és kiment a teremből, felrángattam a srácot és a lányt a helyéről, majd kiráncigáltam őket a teremből. - Hova megyünk, Ms. Wry? - nyafogott a lány. - Elmesélitek szépen az igazgató úrnak, hogy mi történt Erickel! A legjobb lesz, ha azon is elgondolkoztok, ki törte össze a vázát az asztalon! Amikor Mr. Caine behívott minket, mintha meg sem lepődött volna, hogy itt vagyunk. - Mi járatban, Ms. Wry? – A férfi enyhe pocakot növesztett, a haja kifakult barna, amibe már ősz szálak is keveredtek, a tekintetét érdeklődve emelte rám, miközben elmeséltem neki, mi történt az órán. Amikor befejeztem, bólintott egyet majd összehúzta a szemöldökét. - Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megmondja az egész osztálynak, hogy tanítás után bent maradnak még egy órát. Most pedig sok a dolgom, menjenek ki! Hitetlenül szisszentem fel. - Ennyi? Egy óra bezárás? - Miért, mit várt? Többet nem tehetek! A maga dolga, hogy fegyelmezze a diákokat, egy óra bezárás ezeknél a kölyköknél már nagy büntetésnek számít, hiszen ennyi idővel is kevesebb a szabadidejük, amit nem tölthetnek bulizással, és piálással. Mielőtt kimentem, még egyszer visszafordultam. - Téved, az én dolgom nem a fegyelmezés, akkor rendőrnek mentem volna, az én dolgom a tanítás, ami ilyen körülmények között lehetetlen! – mondtam a körülményekhez képest higgadtan. Az igazgató derűsen elmosolyodott, mint aki jól szórakozik rajtam. - Akkor változtasson a körülményeken, és tanítson! - És mi legyen Erickel? Mi van, ha a szülei bejönnek? - Ne aggódjon, nem fognak! A fiú nem fogja elmesélni otthon, mi történt vele, majd kitalál valamit, hogy elesett. Nem fog árulkodni a szüleinek! Megdöbbentem, hogy csak ilyen könnyen kezeli az ügyet, és egy cseppet sem érdekli. Dühösen csaptam be magam után az ajtót. A két gyerek láthatóan jól szórakozott odabent, mintha tudták volna, hogy ez fog történni. Hát, rendben, gondoltam. - Tanítás után legyen mindenki a teremben! - mondtam dühösen, és otthagytam őket. A tanáriban nagy volt a nyüzsgés, mire odaértem, és előkerestem a könyveket a következő órámhoz. - Maga az, aki elfoglalta a helyemet? - kérdezte dühösen egy rekedtes hang. Egy idős férfi állt az asztalom előtt és láthatóan dühösen meredt rám. Értetlenül meredtem rá, mire még ingerültebben elismételte a kérdést. - Milyen helyét? - A parkolóban! Az a hely már több mint tizenöt éve az enyém! Maga meg idejön, és elfoglalta! - csattant föl. - Ne haragudjon, nem tudtam, hogy foglalt! - mondtam őszinte sajnálattal, és tényleg így volt, nem akartam senkivel sem összetűzésbe keveredni. - Kénytelen voltam a parkoló legvégén megállni és a kocsimat a tűző napon hagyni! Kezdtem magam nagyon kényelmetlenül érezni, már az egész szobában mindenki minket bámult. - Kérem... - Jaj, Curtis! Ne cirkuszolj már! Hagyd békén szegényt! Ez az első napja! Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – mondta olyan hangon Lisa - időközben eszembe jutott a neve, ő volt velem olyan kedves -, ahogy egy ötévessel beszél az ember. Curtis motyogott valamit, és magában fortyogva tovább, kimasírozott a tanáriból. Ezután ismét visszatért mindenki a munkájához, és én hálásan fordultam Lisa felé. - Köszönöm! - Ugyan! Curtis imád morogni és veszekedni mindenkivel! - mosolyogva leült az asztalom sarkára. - Milyen volt az első órád? Válaszképpen az asztalra borultam. - Nem lehetett olyan szörnyű! - nógatott. Elmeséltem neki mindent, mire elhúzta a száját. - Hát azt hiszem jól összejött neked az első napra minden! De tudod, mit? Ma én vagyok a soros, aki bent marad azokkal, akiket bezártak. Ha hagysz itt nekik feladatot, nem ígérek semmit, de igyekszem megcsináltatni velük. A következő óráim mind remekül sikerültek, így megnyugodtam, hogy nem az én képességeimmel van a baj. Ebédnél Lisa mellé ültem, és igyekeztem minél többet megtudni Eric osztályáról. - Szinte mindenkinek bajuk van velük. Ne nézz így! Nem tudunk velük mit csinálni, ezért egy ideje már nem is izgatjuk magunkat miattuk, ha nem foglalkozunk velük, akkor ők is elvannak. Sajnos, ez van. A fő bajkeverő Brian Reed, szőke hajú, pimasz képű. Most csak az osztály egyik részével találkoztál, azt hiszem, a másik bajkeverőnek ilyenkor fizikája van, ő a legjobb barátja Briannek. Együtt mindenben benne vannak. A többiek pedig utánozzák és ajnározzák őket. Azt hiszem, tudom, mit fogok tenni, döntöttem el. Először is egy új ülésrenddel indítok. Biztos, hogy nem marad majd el a hatás, miután bejelentem. - A húgod, Sophie, jól van? - Igen, miért? - értetlenül kaptam fel a fejemet a témaváltástól. - Velem lett volna spanyolja, és nem volt ott. Beírtam hiányzónak. A többiek azt mondják, ők egész nap nem látták egy órán sem. Ó, az a kis hülye! - Azt hiszem, kénytelen leszek elbeszélgetni vele! Ne aggódj, a következő órádon már biztosan ott lesz! Remélem, legalább Emmának jó napja volt... Nekem ennél pocsékabb már nem lehetne. De kár elkiabálni bármit is.

1. Fejezet

Sziasztok! Végre itt van az első fejezet!:D Mivel ez az első fejezet, még nem annyira eseménydús, de remélem tetszeni fog! És ha olvastátok mindenképpen örülnék néhány sornak!!! Ha elmegyek is veled maradok; erre csupán a szeretet képes.” / Vavyan Fable/ 1. fejezet Ahogy behajtottam az utcába, feltűnt, hogy a házak milyen nagyok, és milyen közel vannak egymáshoz. Az utcát hatalmas platánfasor árnyékolta, és az egész valahogyan nagyon nyugodtnak tűnt. Azt hiszem, ezért is választottam ezt a helyet. Mert nyugodt volt. A visszapillantó tükörben egy pillantást vetettem a húgaim arcára. Örültem annak, hogy végre megérkeztünk, mert a kocsiban elég nyomott volt a hangulat. Sophie, az idősebb húgom ellenségesen nézett rám, ahogy megérezte, hogy nézem, Emma, aki a legfiatalabb közülünk, egy könyvet olvasott, tudomást sem vett semmiről a külvilágból. Újra az útra szegeztem a pillantásomat, és már meg is láttam a nagy költöztető kocsit. Megálltam a ház előtt, és a körülnéztem. Ahogy éreztem a hátam mögül a rideg hangulatot, az jutott eszembe, miért pont én? Aztán rögtön el is szégyelltem magam, hiszen, szerettem a testvéreimet, de hatalmas felelősség hárult rám. Kiszálltam a kocsiból és a költöztető emberekhez sétáltam. Hallottam két ajtócsapódást, és a lányok mellém léptek. Az emberek elkezdték kipakolni a kocsiból a bútorokat. - Kérem, hölgyem, megmutatná, mit hova vigyünk? – kérdezte az egyik igen mogorvának kinéző munkás. - Igen, elnézést! – sietve bementem a házba – a konyhaszekrényt az ebédlőbe, az asztallal és a székkel együtt a kanapé ide kerül… Egész délután a bútorokat rendezgettük. Estére a bútorok a helyükre kerültek, és a dobozok egy részét is sikerült kipakolni. - Sophie! Emma! Hol vagytok? – Egész délután egyedül dolgoztam az alsó szinten a konyhában és a nappaliban, és csak most tűnt fel, hogy alig láttam őket. Semmi válasz nem érkezett. - Emma? Sophie? – hiába szólongattam őket, elindultam fel az emeletre. Az én szobámnak még neki sem álltam, csak az ágyam, és egy szekrény állt benne. Elég sivár, állapítottam meg magamban, ahogy elmentem mellette. A lányokra hagytam, hogy kiválasszák a saját szobájukat, nem akartam ezen is veszekedni. Megálltam a szobámmal szemben lévő ajtó előtt, és benyitottam. Emma csendben pakolt ki a dobozaiból a polcokra. Amikor az ajtó megnyikordult, ijedten felnézett. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – beljebb léptem, és meglepve láttam, hogy milyen barátságos a szoba, már majdnem mindenhova sikerült elhelyeznie a holmijait. – Szép lett a szoba! Egész nap ezen dolgoztál? - Köszi, igen – megeresztett egy apró félmosolyt, és visszafordult a dobozokhoz. - Hétfőn suli, mindhármunknak. Felkészültél? - Igen, azt hiszem. De neked azért kicsi könnyebb dolgod van, nem? Hiszen te tanár vagy! Téged nem szívathatnak, és nem kell másokhoz alkalmazkodnod… - egy kis delfines szobrot tologatott a polcon ide-oda –, nem kell attól tartanod, hogy nem fogadnak be, vagy, hogy nem találsz magadnak barátokat – egy pillanatra rám nézett majd ismét beletemetkezett a pakolásba. - Attól félsz, nem fogadnak majd be? Jaj, Emma – intettem, hogy jöjjön oda mellém – Ha megismernek biztos, hogy megszeretnek! Nem lesz semmi baj! Emlékszel, amikor elkezdtél iskolába járni? Nagyon féltél, előző este alig akartál elaludni! Anyának csak nagy nehezen sikerürült ágyba parancsolnia, és amikor lefeküdtél, odaült az ágyad szélére, és azt mondta, hogy ne félj, mert nincs mitől. Ha valami baj történik, ott lesznek a nővéreid, és majd vigyáznak rád! Hát, pechedre, ez a helyzet nem változott! Ott leszünk a közeledben, és figyelni fogunk rád! Figyeld meg – próbáltam viccelni, hogy jobb kedvre derítsem -, azt fogod majd kívánni, bárcsak ne egy helyre járnánk! - Azt hiszem, igazad van! Köszi! – megöleltem, és már éppen fel akartam volna állni, amikor megfogta a karomat, és újra átölelt – Jó, hogy újra itt vagy! Szeretlek, Melanie! Olyan jó volt ezt hallani, hogy akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Visszamosolyogtam rá, hogy tudja, örülök neki, és kimentem a szobából. Hiszen ezzel akaratlanul is eszembe juttatott valamit. Azt, hogy van ebben a házban valaki, aki nem lát szívesen. Sophie ajtaja nyitva volt, ő az ágyon feküdt és egy magazint lapozgatott. Amikor beléptem úgy pattant föl az ágyról, mintha belecsíptek volna, a magazint pedig az ágyra csapta. - Mielőtt bejössz, kopoghatnál! – csattant föl – Úgy illene! - Elnézést, nyitva volt az ajtó, és te pedig… - Máskor kopogj – morogta. Kezdtem magam idiótán érezni, hogy a húgom oktat ki engem. - Tudtommal ez az én házam, és amíg ez így van, nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – emeltem fel én is a hangom. - Én nem akartam elköltözni, és nem akartam idejönni szóval… - De kénytelen voltál, mivel én vagyok a felelős értetek, úgyhogy azt csinálod, amit én mondok! – láttam a szemében, hogy pokolian dühös. - De nem vagy az anyám! Érted? Szóval ne csinálj úgy! Ne csinálj úgy, mintha mindent tudnál, te aztán egész biztos, hogy soha a büdös életben nem fogod őt pótolni! Ó, hogy minek jöttél vissza! – most egészen halk volt a hangja, de a tekintetével egyenesen ölni tudott volna, és ahogyan beszélt világosan látszott, hogy utál. Nekem pedig hirtelen nagyon elegem lett. Mindenből. - Rendben, de arra nem gondoltál, hogy nekem se hiányzott ez az egész? El kellett adnom a házat, fel kellett mondanom a régi munkahelyemen, mindent ott kellett hagynom, az egész életemet, és mindent nekem kellett elrendeznem! De te mit csináltál helyette? Várj, már tudom, semmit! Semmit nem csináltál! – mondtam dühösen. - Tudod mit csináltam? Gyászoltam anyát! Tudod? Ez pedig az, amit te nem csináltál! Soha egy büdös könnycseppet nem láttam a szemedben! Soha! Én figyeltelek téged! Önző vagy és csak magaddal foglalkozol! De így volt ez mindig is! Amikor tizennyolc lettél, ragaszkodtál hozzá, hogy beköltözz a városba! Egyszerűen otthagytál minket! És akkor sem jöttél vissza, amikor kiderült, hogy anya leukémiás! Én és Emma ápoltuk! Te pedig kéthetente, vagy havonta egyszer hazanéztél. Egy álszent dög vagy! – a tenyerem hatalmasat csattant az arcán, és a lenyomata ott maradt. - Soha többet ne merj így beszélni velem! Nem tudsz te semmit! Tudtommal tizenhét éves vagy, akkor viselkedj is úgy! Emma már végzett a szobájával, és én is majdnem a földszinttel, te viszont semmit sem csináltál, senkinek sem segítettél! Állj neki! Hétfőn iskola, jobb, ha felkészülsz, mert reggel akkor is elmész, ha erőszakkal kell a kocsiba tennem téged! – mondtam, a hangom parancsoló volt és határozott. Nem engedtem, hogy bármilyen érzelem is észrevehető legyen rajtam. Dühösen rám meredt, majd berohant a fürdőbe, és magára csapta az ajtót. Lementem a földszintre, és fölcipeltem azokat a dobozokat, amik a szobámba valók. Amikor behordtam őket, fáradtam ledőltem az ágyra, és akaratom ellenére elnyomott az álom. - Melanie! Ébren vagy? Melanie! – szólongatott valaki. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem hol vagyok, és ki szól. - Mi a baj? - Semmi, csak rendeltem pizzát, most hozták meg. Éhes voltam, és elég késő van, szóval szerintem ehetnénk! Elmosolyodtam. Már el is felejtettem, Emma mindig milyen komolyan, felnőttesen viselkedik. Ő a legfiatalabb, bár csak egy évvel Sophie-nál. Mégis, mintha sokkal több lenne köztük, és pont fordítva, Sophie lenne a fiatalabb. Emma tizenhat éves. - Sophie-nak is szóltál? – Lelkiekben nem voltam kész egy újabb vitára vele. - Igen, de azt mondta pakol, nem ér rá, és nem éhes. – Rám nézett és próbált valamit leolvasni az arcomról. - Rendben – bólintottam. - Vigyek fel neki kaját? - Ne! Ha éhes, lejön és velünk eszik! Bementem a konyhába és a pizza már az asztalon illatozott. - Tudod, szerintem, ha mindketten makacsok vagytok, az nem vezet sehová! Valamelyikőtönek engednie kell, vagy soha nem fogtok előrébb jutni! Elővettem három tányért. Az esélyt megadom, ha mégis le akar jönni. - Igen, pontosan ezért kell neki jobb belátásra térnie, és szótfogadni! – bólintottam. Láttam, hogy Emma megcsóválja a fejét, és leült az asztalhoz. - Jó étvágyat! - Neked is! Másnap lámpalázasan ébredtem. Féltem, hogy milyen lesz az új suli, és rettegtem, hogy nehogy valami baj történjen. Előző este mindent pontosan elterveztem, de most mégis féltem. Csendben fölkeltem, készülődtem, és lementem a konyhába reggelit készíteni. Fogalmam sem volt, a lányok mit akarhatnak reggelire, ezért inkább kipakoltam, amit a hűtőben találtam, és megterítettem. Észrevettem, hogy a tegnap este megmaradt pizza eltűnt, és fogadni mertem volna rá, hogy Sophie tüntette el. Biztos voltam benne, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, ha azt akarom, hogy Sophie és köztem minden rendben legyen. Elindultam fölkelteni a lányokat, jóval korábban, mint szükséges lenne, mert szinte biztos voltam benne, hogy ez a reggel nem fog zökkenőmentesen indulni. Csendben nyitottam be Emma szobájába. Amikor megláttam, hogy milyen mélyen és békésen alszik, úgy gondoltam, hagyom még egy kicsit aludni, és inkább Sophie-t keltem föl előbb, de amikor arra gondoltam, hogy milyen kirohanásra számíthatok Sophie felől, nem akartam kettesben lenni vele. Emma pedig valamilyen szinten nyugtatóan hatott a nővérére, ha ő is ott volt, kevésbé viselkedett ellenségesen. Odahajoltam fölé és rázogatni kezdtem. - Emma, kelj fel! Ébresztő! – Kitartó ébresztgetésem eredménye egy panaszos nyöszörgés lett, és Emma lustán nyújtózkodni kezdett. - Hány óra? – még nem nyitotta ki a szemét, szorosan lehunyta, majd megdörzsölte. - Készülődni kell, nem szeretnék elkésni, és egy halom papír van, amit el kell rendeznünk. Készülődj! – kiegyenesedtem, és megvártam, amíg felül. – Minden rendben? - Persze, minden oké, csak álmos vagyok és… - Minden rendben lesz, ne aggódj! – vágtam a szavába. – A reggeli az asztalon, nem tudtam mit ennétek, majd válasszatok! - Sophie fölkelt már? - Nem, mindjárt fölkeltem. Emma elhúzta a száját. - Reggel elég morcos szokott lenni. - Mikor nem az? Főleg velem? - Szeretnéd, ha én kelteném? – Tudtam, hogy szívesen megtenné, de volt egy napirendem, és nem akartam semmivel sem eltérni tőle. - Nem, majd én! Te készülődj! Egy óra múlva indulunk! Egy pillanatra megálltam Sophie ajtaja előtt, és próbáltam felkészülni egy esetleges újabb kitörésére. Amikor beléptem azonban nagy meglepetés fogadott, Sophie már felöltözött, az ágyát bevetette, és ahogy láttam, már az iskolás cuccait is összepakolta. - Ez kellemes meglepetés! – biccentettem az ágya felé. Vártam, hogy mondjon valamit, de még csak rám se pillantott. Amikor rájöttem, hogy nem hajlandó szóba állni velem, úgy gondoltam, még mindig ez a legjobb, mintha folyamatosan üvöltöznénk. - Reggeli az asztalon, egy óra múlva indulunk! – mivel tudtam, hogy levegőnek néz, nem vártam tőle választ, és én is folytattam a készülődést. Egy óra múlva, pontosan úgy, hogy ahogy azt elterveztem, sikerült elindulnunk. A gimi a város közepén volt. Egy hatalmas régi épületnek tűnt, a parkolóban még alig állt pár kocsi, én viszont a tanári pakoló felé vettem az irányt. Ott én voltam az első, de mivel nem akartam kitúrni senkit a megszokott helyéről, a parkoló legvégén álltam meg, egy nagy fa alatt, ami árnyékot nyújtott. Kiszálltunk az autóból, és elindultunk megkeresni a titkárságot, ahol elintézhettük a lányok beiratkozási papírjait. Az épületen belül kellemes meleg volt, és korántsem volt annyira lepusztult állapotban, mint kívülről. A falak frissen festettek voltak, az aulában álldogált pár diák, és alaposan megnéztek minket maguknak, de ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy szépen lassan minden elnéptelenedett. Halványan kezdtem sejteni, hogy talán túl korán érkeztünk. Emma és Sophie mögöttem jöttek, alaposan megnézve mindent. A titkárság egy tágas szoba volt az első emeleten, a tanári folyosó legelején. Az asztal mögött egy fiatal nő ült, és meglepetten nézett ránk. - Helló, a nevem Melanie Wry, én vagyok az új irodalom tanár, ők itt a húgaim! - Örülök hogy megérkeztek! Az én nevem Mary. Már vártuk magukat! Az átiratkozási lapokkal minden rendben, ezeket kell kitölteni, és mindjárt megkeresem a lányok új órarendjét. Felállt és a háta mögötti szekrényekhez lépett. Rövid keresgélés után az asztalra tette a papírokat és barátságosan mosolygott a lányokra. - Ha valami gond van, nyugodtan, szóljatok nekem! Amíg én aláírtam azt a pár papírt, addig Emmáék az órarendjüket tanulmányozták. - Ezt nem hiszem el! – morgott Sophie az orra alatt. - Mi az? – kérdezte tőle Emma. - Ezt nézd, rögtön hét órám lesz, és tele olyasmikkel, mint matek, kémia és fizika! Hogy lehet ezeket az órákat mind egy napra tenni? - Nekem is hét órám lesz, de az enyém nem olyan vészes, kivéve a tesit és kémiám nekem is lesz! - Valami baj van? – kérdeztem. - Igen! – vágta rá azonnal Sophie - Nem! – mondta Emma, és szúrósan nézett Sophiera. - Nos? – vártam a választ. - Kérek egy új órarendet! – mutatta az órarendjét Sophie. - Nem lehet, túl fogod élni a hét órát, és semmi bajod nem lesz attól, ha egy kicsit elfáradsz! Legalább kénytelen leszel egy kicsit keményebben hajtani! Sophie gyilkos tekintettel meredt rám, majd kiviharzott a szobából. - Azt hiszem én is megyek! Te mikor végzel? – kérdezte Emma. - Nem tudom, nekem hat órám lesz, de utána még el kell intéznem pár dolgot, ha végeztél, keresd meg a nővéredet, és várjatok meg a kocsinál. - Rendben, szia! - Vigyázz magadra! Ügyes legyél! Ahogy a lányok után néztem, észrevettem, hogy Sophie megvárta Emmát a folyosón, és megnyugodtam, amikor láttam, hogy együtt mennek tovább. Elköszöntem Marytől és bementem a tanáriba. Még nem volt ott senki, de amikor megláttam az egyetlen üres asztalt, azonnal tudtam, hogy az az én helyem. Nem sokkal később elkezdtek szállingózni az emberek, és mindenki kedvesen odajött hozzám, és bemutatkozott. Becsengetés előtt nem sokkal felvettem az én órarendemet és elindultam az első órámra, de már előre éreztem, hogy nem fog minden simán menni, főleg, amikor egy nagyon kedves nő, akivel már éreztem, hogy jól ki fogunk jönni, megkérdezte kivel lesz az első órám, és amikor megmutattam neki a lapot, sajnálkozva nézett rám. A terem előtt megálltam, és mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam volna. Megkezdődik a legelső napunk, remélem, mind a hárman átvészeljük.