1. Fejezet

Sziasztok! Végre itt van az első fejezet!:D Mivel ez az első fejezet, még nem annyira eseménydús, de remélem tetszeni fog! És ha olvastátok mindenképpen örülnék néhány sornak!!! Ha elmegyek is veled maradok; erre csupán a szeretet képes.” / Vavyan Fable/ 1. fejezet Ahogy behajtottam az utcába, feltűnt, hogy a házak milyen nagyok, és milyen közel vannak egymáshoz. Az utcát hatalmas platánfasor árnyékolta, és az egész valahogyan nagyon nyugodtnak tűnt. Azt hiszem, ezért is választottam ezt a helyet. Mert nyugodt volt. A visszapillantó tükörben egy pillantást vetettem a húgaim arcára. Örültem annak, hogy végre megérkeztünk, mert a kocsiban elég nyomott volt a hangulat. Sophie, az idősebb húgom ellenségesen nézett rám, ahogy megérezte, hogy nézem, Emma, aki a legfiatalabb közülünk, egy könyvet olvasott, tudomást sem vett semmiről a külvilágból. Újra az útra szegeztem a pillantásomat, és már meg is láttam a nagy költöztető kocsit. Megálltam a ház előtt, és a körülnéztem. Ahogy éreztem a hátam mögül a rideg hangulatot, az jutott eszembe, miért pont én? Aztán rögtön el is szégyelltem magam, hiszen, szerettem a testvéreimet, de hatalmas felelősség hárult rám. Kiszálltam a kocsiból és a költöztető emberekhez sétáltam. Hallottam két ajtócsapódást, és a lányok mellém léptek. Az emberek elkezdték kipakolni a kocsiból a bútorokat. - Kérem, hölgyem, megmutatná, mit hova vigyünk? – kérdezte az egyik igen mogorvának kinéző munkás. - Igen, elnézést! – sietve bementem a házba – a konyhaszekrényt az ebédlőbe, az asztallal és a székkel együtt a kanapé ide kerül… Egész délután a bútorokat rendezgettük. Estére a bútorok a helyükre kerültek, és a dobozok egy részét is sikerült kipakolni. - Sophie! Emma! Hol vagytok? – Egész délután egyedül dolgoztam az alsó szinten a konyhában és a nappaliban, és csak most tűnt fel, hogy alig láttam őket. Semmi válasz nem érkezett. - Emma? Sophie? – hiába szólongattam őket, elindultam fel az emeletre. Az én szobámnak még neki sem álltam, csak az ágyam, és egy szekrény állt benne. Elég sivár, állapítottam meg magamban, ahogy elmentem mellette. A lányokra hagytam, hogy kiválasszák a saját szobájukat, nem akartam ezen is veszekedni. Megálltam a szobámmal szemben lévő ajtó előtt, és benyitottam. Emma csendben pakolt ki a dobozaiból a polcokra. Amikor az ajtó megnyikordult, ijedten felnézett. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – beljebb léptem, és meglepve láttam, hogy milyen barátságos a szoba, már majdnem mindenhova sikerült elhelyeznie a holmijait. – Szép lett a szoba! Egész nap ezen dolgoztál? - Köszi, igen – megeresztett egy apró félmosolyt, és visszafordult a dobozokhoz. - Hétfőn suli, mindhármunknak. Felkészültél? - Igen, azt hiszem. De neked azért kicsi könnyebb dolgod van, nem? Hiszen te tanár vagy! Téged nem szívathatnak, és nem kell másokhoz alkalmazkodnod… - egy kis delfines szobrot tologatott a polcon ide-oda –, nem kell attól tartanod, hogy nem fogadnak be, vagy, hogy nem találsz magadnak barátokat – egy pillanatra rám nézett majd ismét beletemetkezett a pakolásba. - Attól félsz, nem fogadnak majd be? Jaj, Emma – intettem, hogy jöjjön oda mellém – Ha megismernek biztos, hogy megszeretnek! Nem lesz semmi baj! Emlékszel, amikor elkezdtél iskolába járni? Nagyon féltél, előző este alig akartál elaludni! Anyának csak nagy nehezen sikerürült ágyba parancsolnia, és amikor lefeküdtél, odaült az ágyad szélére, és azt mondta, hogy ne félj, mert nincs mitől. Ha valami baj történik, ott lesznek a nővéreid, és majd vigyáznak rád! Hát, pechedre, ez a helyzet nem változott! Ott leszünk a közeledben, és figyelni fogunk rád! Figyeld meg – próbáltam viccelni, hogy jobb kedvre derítsem -, azt fogod majd kívánni, bárcsak ne egy helyre járnánk! - Azt hiszem, igazad van! Köszi! – megöleltem, és már éppen fel akartam volna állni, amikor megfogta a karomat, és újra átölelt – Jó, hogy újra itt vagy! Szeretlek, Melanie! Olyan jó volt ezt hallani, hogy akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Visszamosolyogtam rá, hogy tudja, örülök neki, és kimentem a szobából. Hiszen ezzel akaratlanul is eszembe juttatott valamit. Azt, hogy van ebben a házban valaki, aki nem lát szívesen. Sophie ajtaja nyitva volt, ő az ágyon feküdt és egy magazint lapozgatott. Amikor beléptem úgy pattant föl az ágyról, mintha belecsíptek volna, a magazint pedig az ágyra csapta. - Mielőtt bejössz, kopoghatnál! – csattant föl – Úgy illene! - Elnézést, nyitva volt az ajtó, és te pedig… - Máskor kopogj – morogta. Kezdtem magam idiótán érezni, hogy a húgom oktat ki engem. - Tudtommal ez az én házam, és amíg ez így van, nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – emeltem fel én is a hangom. - Én nem akartam elköltözni, és nem akartam idejönni szóval… - De kénytelen voltál, mivel én vagyok a felelős értetek, úgyhogy azt csinálod, amit én mondok! – láttam a szemében, hogy pokolian dühös. - De nem vagy az anyám! Érted? Szóval ne csinálj úgy! Ne csinálj úgy, mintha mindent tudnál, te aztán egész biztos, hogy soha a büdös életben nem fogod őt pótolni! Ó, hogy minek jöttél vissza! – most egészen halk volt a hangja, de a tekintetével egyenesen ölni tudott volna, és ahogyan beszélt világosan látszott, hogy utál. Nekem pedig hirtelen nagyon elegem lett. Mindenből. - Rendben, de arra nem gondoltál, hogy nekem se hiányzott ez az egész? El kellett adnom a házat, fel kellett mondanom a régi munkahelyemen, mindent ott kellett hagynom, az egész életemet, és mindent nekem kellett elrendeznem! De te mit csináltál helyette? Várj, már tudom, semmit! Semmit nem csináltál! – mondtam dühösen. - Tudod mit csináltam? Gyászoltam anyát! Tudod? Ez pedig az, amit te nem csináltál! Soha egy büdös könnycseppet nem láttam a szemedben! Soha! Én figyeltelek téged! Önző vagy és csak magaddal foglalkozol! De így volt ez mindig is! Amikor tizennyolc lettél, ragaszkodtál hozzá, hogy beköltözz a városba! Egyszerűen otthagytál minket! És akkor sem jöttél vissza, amikor kiderült, hogy anya leukémiás! Én és Emma ápoltuk! Te pedig kéthetente, vagy havonta egyszer hazanéztél. Egy álszent dög vagy! – a tenyerem hatalmasat csattant az arcán, és a lenyomata ott maradt. - Soha többet ne merj így beszélni velem! Nem tudsz te semmit! Tudtommal tizenhét éves vagy, akkor viselkedj is úgy! Emma már végzett a szobájával, és én is majdnem a földszinttel, te viszont semmit sem csináltál, senkinek sem segítettél! Állj neki! Hétfőn iskola, jobb, ha felkészülsz, mert reggel akkor is elmész, ha erőszakkal kell a kocsiba tennem téged! – mondtam, a hangom parancsoló volt és határozott. Nem engedtem, hogy bármilyen érzelem is észrevehető legyen rajtam. Dühösen rám meredt, majd berohant a fürdőbe, és magára csapta az ajtót. Lementem a földszintre, és fölcipeltem azokat a dobozokat, amik a szobámba valók. Amikor behordtam őket, fáradtam ledőltem az ágyra, és akaratom ellenére elnyomott az álom. - Melanie! Ébren vagy? Melanie! – szólongatott valaki. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem hol vagyok, és ki szól. - Mi a baj? - Semmi, csak rendeltem pizzát, most hozták meg. Éhes voltam, és elég késő van, szóval szerintem ehetnénk! Elmosolyodtam. Már el is felejtettem, Emma mindig milyen komolyan, felnőttesen viselkedik. Ő a legfiatalabb, bár csak egy évvel Sophie-nál. Mégis, mintha sokkal több lenne köztük, és pont fordítva, Sophie lenne a fiatalabb. Emma tizenhat éves. - Sophie-nak is szóltál? – Lelkiekben nem voltam kész egy újabb vitára vele. - Igen, de azt mondta pakol, nem ér rá, és nem éhes. – Rám nézett és próbált valamit leolvasni az arcomról. - Rendben – bólintottam. - Vigyek fel neki kaját? - Ne! Ha éhes, lejön és velünk eszik! Bementem a konyhába és a pizza már az asztalon illatozott. - Tudod, szerintem, ha mindketten makacsok vagytok, az nem vezet sehová! Valamelyikőtönek engednie kell, vagy soha nem fogtok előrébb jutni! Elővettem három tányért. Az esélyt megadom, ha mégis le akar jönni. - Igen, pontosan ezért kell neki jobb belátásra térnie, és szótfogadni! – bólintottam. Láttam, hogy Emma megcsóválja a fejét, és leült az asztalhoz. - Jó étvágyat! - Neked is! Másnap lámpalázasan ébredtem. Féltem, hogy milyen lesz az új suli, és rettegtem, hogy nehogy valami baj történjen. Előző este mindent pontosan elterveztem, de most mégis féltem. Csendben fölkeltem, készülődtem, és lementem a konyhába reggelit készíteni. Fogalmam sem volt, a lányok mit akarhatnak reggelire, ezért inkább kipakoltam, amit a hűtőben találtam, és megterítettem. Észrevettem, hogy a tegnap este megmaradt pizza eltűnt, és fogadni mertem volna rá, hogy Sophie tüntette el. Biztos voltam benne, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, ha azt akarom, hogy Sophie és köztem minden rendben legyen. Elindultam fölkelteni a lányokat, jóval korábban, mint szükséges lenne, mert szinte biztos voltam benne, hogy ez a reggel nem fog zökkenőmentesen indulni. Csendben nyitottam be Emma szobájába. Amikor megláttam, hogy milyen mélyen és békésen alszik, úgy gondoltam, hagyom még egy kicsit aludni, és inkább Sophie-t keltem föl előbb, de amikor arra gondoltam, hogy milyen kirohanásra számíthatok Sophie felől, nem akartam kettesben lenni vele. Emma pedig valamilyen szinten nyugtatóan hatott a nővérére, ha ő is ott volt, kevésbé viselkedett ellenségesen. Odahajoltam fölé és rázogatni kezdtem. - Emma, kelj fel! Ébresztő! – Kitartó ébresztgetésem eredménye egy panaszos nyöszörgés lett, és Emma lustán nyújtózkodni kezdett. - Hány óra? – még nem nyitotta ki a szemét, szorosan lehunyta, majd megdörzsölte. - Készülődni kell, nem szeretnék elkésni, és egy halom papír van, amit el kell rendeznünk. Készülődj! – kiegyenesedtem, és megvártam, amíg felül. – Minden rendben? - Persze, minden oké, csak álmos vagyok és… - Minden rendben lesz, ne aggódj! – vágtam a szavába. – A reggeli az asztalon, nem tudtam mit ennétek, majd válasszatok! - Sophie fölkelt már? - Nem, mindjárt fölkeltem. Emma elhúzta a száját. - Reggel elég morcos szokott lenni. - Mikor nem az? Főleg velem? - Szeretnéd, ha én kelteném? – Tudtam, hogy szívesen megtenné, de volt egy napirendem, és nem akartam semmivel sem eltérni tőle. - Nem, majd én! Te készülődj! Egy óra múlva indulunk! Egy pillanatra megálltam Sophie ajtaja előtt, és próbáltam felkészülni egy esetleges újabb kitörésére. Amikor beléptem azonban nagy meglepetés fogadott, Sophie már felöltözött, az ágyát bevetette, és ahogy láttam, már az iskolás cuccait is összepakolta. - Ez kellemes meglepetés! – biccentettem az ágya felé. Vártam, hogy mondjon valamit, de még csak rám se pillantott. Amikor rájöttem, hogy nem hajlandó szóba állni velem, úgy gondoltam, még mindig ez a legjobb, mintha folyamatosan üvöltöznénk. - Reggeli az asztalon, egy óra múlva indulunk! – mivel tudtam, hogy levegőnek néz, nem vártam tőle választ, és én is folytattam a készülődést. Egy óra múlva, pontosan úgy, hogy ahogy azt elterveztem, sikerült elindulnunk. A gimi a város közepén volt. Egy hatalmas régi épületnek tűnt, a parkolóban még alig állt pár kocsi, én viszont a tanári pakoló felé vettem az irányt. Ott én voltam az első, de mivel nem akartam kitúrni senkit a megszokott helyéről, a parkoló legvégén álltam meg, egy nagy fa alatt, ami árnyékot nyújtott. Kiszálltunk az autóból, és elindultunk megkeresni a titkárságot, ahol elintézhettük a lányok beiratkozási papírjait. Az épületen belül kellemes meleg volt, és korántsem volt annyira lepusztult állapotban, mint kívülről. A falak frissen festettek voltak, az aulában álldogált pár diák, és alaposan megnéztek minket maguknak, de ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy szépen lassan minden elnéptelenedett. Halványan kezdtem sejteni, hogy talán túl korán érkeztünk. Emma és Sophie mögöttem jöttek, alaposan megnézve mindent. A titkárság egy tágas szoba volt az első emeleten, a tanári folyosó legelején. Az asztal mögött egy fiatal nő ült, és meglepetten nézett ránk. - Helló, a nevem Melanie Wry, én vagyok az új irodalom tanár, ők itt a húgaim! - Örülök hogy megérkeztek! Az én nevem Mary. Már vártuk magukat! Az átiratkozási lapokkal minden rendben, ezeket kell kitölteni, és mindjárt megkeresem a lányok új órarendjét. Felállt és a háta mögötti szekrényekhez lépett. Rövid keresgélés után az asztalra tette a papírokat és barátságosan mosolygott a lányokra. - Ha valami gond van, nyugodtan, szóljatok nekem! Amíg én aláírtam azt a pár papírt, addig Emmáék az órarendjüket tanulmányozták. - Ezt nem hiszem el! – morgott Sophie az orra alatt. - Mi az? – kérdezte tőle Emma. - Ezt nézd, rögtön hét órám lesz, és tele olyasmikkel, mint matek, kémia és fizika! Hogy lehet ezeket az órákat mind egy napra tenni? - Nekem is hét órám lesz, de az enyém nem olyan vészes, kivéve a tesit és kémiám nekem is lesz! - Valami baj van? – kérdeztem. - Igen! – vágta rá azonnal Sophie - Nem! – mondta Emma, és szúrósan nézett Sophiera. - Nos? – vártam a választ. - Kérek egy új órarendet! – mutatta az órarendjét Sophie. - Nem lehet, túl fogod élni a hét órát, és semmi bajod nem lesz attól, ha egy kicsit elfáradsz! Legalább kénytelen leszel egy kicsit keményebben hajtani! Sophie gyilkos tekintettel meredt rám, majd kiviharzott a szobából. - Azt hiszem én is megyek! Te mikor végzel? – kérdezte Emma. - Nem tudom, nekem hat órám lesz, de utána még el kell intéznem pár dolgot, ha végeztél, keresd meg a nővéredet, és várjatok meg a kocsinál. - Rendben, szia! - Vigyázz magadra! Ügyes legyél! Ahogy a lányok után néztem, észrevettem, hogy Sophie megvárta Emmát a folyosón, és megnyugodtam, amikor láttam, hogy együtt mennek tovább. Elköszöntem Marytől és bementem a tanáriba. Még nem volt ott senki, de amikor megláttam az egyetlen üres asztalt, azonnal tudtam, hogy az az én helyem. Nem sokkal később elkezdtek szállingózni az emberek, és mindenki kedvesen odajött hozzám, és bemutatkozott. Becsengetés előtt nem sokkal felvettem az én órarendemet és elindultam az első órámra, de már előre éreztem, hogy nem fog minden simán menni, főleg, amikor egy nagyon kedves nő, akivel már éreztem, hogy jól ki fogunk jönni, megkérdezte kivel lesz az első órám, és amikor megmutattam neki a lapot, sajnálkozva nézett rám. A terem előtt megálltam, és mély levegőt vettem, mielőtt benyitottam volna. Megkezdődik a legelső napunk, remélem, mind a hárman átvészeljük.