7.fejezet

7. Fejezet

Amikor megszólalt az ébresztő, és a fejemre húztam a paplant csak még öt percre, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, egyszer, csak egyetlen egyszer délig aludni…

Aztán magamban átkozódtam, ma nem is kellett volna ilyen korán kelnem, nincs első órám, sőt a második is elmarad egy kirándulás miatt. A francba!

Visszabújtam a takaró alá. Még egy órát aludhatok.

Vagy mégsem, mérgelődtem, amikor megszólalt a telefonom.

- Igen?

- Szia! Én vagyok az Lisa! – itt már éreztem, hogy az alvásnak annyi – Azért kereslek, hogy ha nem lenne baj, be kéne jönnöd, helyettesíteni kell egy tanárt, és te vagy az egyetlen reményem. Már felhívtam egy csomó mindenkit, mert Caine rám sózta a dolgot, és eddig mindenki azt mondta nem ér rá! Már csak te maradtál, légyszí, ne hagyj cserben!

- Oké, vegyél nagy levegőt! Mivel ilyen szépen kértél, és én ilyen rendes vagyok, megmentelek, és bemegyek! – időközben feltápászkodtam az ágyból és kislattyogtam a szobából. – Próbálom összeszedni magam, és megyek.

- Örök hála! Jaj, nem is tudom, mit csináltam volna, ha te nemet mondasz! – hihetetlen, hogy valaki hogyan tud ennyit beszélni korán reggel – Hú, megkönnyebbültem, szóval az asztalodon lesz minden papír, mire beérsz, rendben? És még egyszer köszi!

- Lisa, nyugi! Készülődök, szia!

Mire leértem a konyhába, Sophie éppen kávét főzött.

- Azt hittem csak később kelsz!

- Én is! Be kell mennem, most szóltak.

- Aha.

- Emma hol van?

- Nem tom, nem vagyok gyerekcsősz!

- Felkelt már egyáltalán?

- Hallottam, hogy motoszkál, biztos felkelt már. – Elindultam, hogy megnézzem mi a helyzet, de Sophie következő mondata megállított.

- Emma sokszor sír a szobájába este, amikor azt hiszi, senki nem hallja.

- Mi?

- Gondoltam, hogy te nem vetted észre… Mondtam, hogy én jobban figyelek másokra, mint te! – gúnyos hangja most nem zavart, döbbenten ültem le egy székre.

- Sír? De hát miért?

- Egy ok se jut eszedbe, amiért szomorú lehet?

- Én… nem is gondoltam, észrevettem, hogy levert, de…

- De nem törődtél vele! Ismerős!

- Ne beszélj így, inkább segíts kitalálni, hogyan segíthetnénk rajta!

- Szerintem anya a baja! Még nem dolgozta fel hogy meghalt…

- De… Te próbáltál már vele beszélni?

- Nem, amíg elzárkózik nem is lehet – vonogatta a vállát, mintha lazán venné, de a szeme nem hazudik soha, az aggodalmat mutatott.

- Valamit ki kell találnunk, de basszus – pattantam fel -, el fogunk késni, beviszlek titeket!

Felrohantam és villám tempóban magamra kaptam valamit, összeszedtem a cuccaimat és már rohantam is le.

- Kész vagytok? Indulás!

Amikor úgy tűnt el tudunk indulni, Sophie felkiáltott.

- Várj, ott maradt a mobilom!

- Sophie! Erre nem érünk rá!

- Sietek, egy perc! – Fejcsóválva néztem, ahogy beszalad a házba.

- Kész csoda, ma reggel még nem is kaptatok össze semmin! – jegyezte meg Emma.

- Aha, de honnan tudod?

- Azt rendszerint hallani szoktam, és a végén hangos ajtócsapkodással jár – világosított fel.

- Aha – mondtam megint.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Semmi nincs, és neked? – sandítottam rá a visszapillantó tükörből.

- Szintén semmi.

Már nyitottam a számat, amikor Sophie pattant be a kocsiba.

Az iskolában már teljes volt a hangzavar, mindenki órára igyekezett, hiszen csak pár perc volt csengetésig. Elköszöntem a lányoktól és indultam a tanáriba. Az asztalomon már ott volt a papír, felkaptam és indultam is.

Menet közben néztem rá, melyik terembe is kell mennem, és rögvest meg is torpantam. Lisa! Ezért egy hatalmas szívességgel jön nekem. Ha tudtam volna, soha nem vállalom el, kitaláltam volna valami kifogást.

Brianék osztályfőnöki óráját kell helyettesítenem. Ami azt jelenti, hogy az egész osztály ott lesz, nem csak a fele. Ha még nem mondtam volna, ugye vannak Brianék, és van az osztály másik fele, amibe Emma is beletartozik.

Őket nem tanítom, Emma miatt. Lisa egyszer beszélt az osztályról, és arról, hogy a másik fele is kezelhetetlen. Nagyszerű, most együtt lesz mindenki.

Legnagyobb meglepetésemre azonban csend fogadott, és mindenki a helyén ült.

Rögtön kiszúrtam Emmát a terem jobb oldalán, egy fekete hajú nagyobb darab lány mellett ült.

Brianék, és a többi bajkeverő a terem bal oldalán, az ablak felöli oldalon ültek, hátul.

- Jó reggelt! Az osztályfőnökötök ma nem tudott bejönni, én helyettesítem, semmilyen papírt nem hagyott itt, amit meg kellene beszélnünk, szóval csendben foglaljátok el magatokat valamivel! – közben lepakoltam az asztalra.

- Hű, Ms. Wry, nem is gondoltam, hogy tud laza is lenni! Semmi feladatlap? – kérdezte Brian pimaszul vigyorogva, miközben a társaival röhögött.

- Ha neked ennyire hiányoznak, adhatok valamilyen feladatlapot, elvégre kevés olyan gyereket ismertem eddig, aki ennyire csökkent értelmű lett volna, hogy még a legegyszerűbb feladatokat is képtelen megoldani! – mondtam gúnyosan mosolyogva.

Elismerem, egy kicsit gonosz voltam, de nagyon irritál ez a gyerek, és nem kis elégedettséggel láttam, hogy elvörösödik, és a társai elröhögik magukat.

Ennyit a nagy összetartozásról.

- Képes vagyok megoldani a feladatokat! – csattan föl.

Felhúztam a szemöldököm.

- Eddig ezt nem úgy vettem észre!

- Attól, hogy nem oldom meg őket, nem jelenti azt, hogy nem is tudnám. Egyszerűen, csak nincs kedvem!

- Értem, de amíg azt látom, hogy semmit sem csinálsz, az nálam ugyan azt jelenti! Így nem fogsz előrébb jutni! – figyelmeztettem.

- Bekaphatja! – vágta oda durván.

Merészen mondta, de végül óvatos pillantással nézett, mit fogok csinálni.

- Hát, lefordítva gondolom, ez azt jelenti, hogy befejeztük a beszélgetést – visszafelé rápillantottam Emmára, aki elmosolyodott, és ahogy végignéztem az osztályon, megállapítottam, hogy nem csak ő, de az orra alatt mindenki mosolyog.

Remélem, ez azt jelenti, kezdem elérni, hogy ha nem is szeretnek, de tisztelni kezdenek.

Én a legrosszabbra is felkészültem, semmin sem lepődtem volna meg, legalábbis azt hittem, de végül mégis ez történt.

Azt leszámítva, hogy párszor rájuk kellett szólnom, hogy hangosak, semmi baj nem volt velük. Sejtettem, hogy ennek az lehetett a fő oka, hogy Brian a padra borulva aludt, és így nem kevert bajt. Akárhogy is, ez volt a legnyugisabb óra, amit eddig velük töltöttem.

A tanáriban sikerült elkapnom Lisát.

- Lisa! Jól átvertél, nem csodálom, hogy senki sem jött be! Nekem bezzeg nem mondtad meg kikkel lesz órám! Szép!

Elvörösödött.

- Ne haragudj! Nagyon rosszak voltak? Mi történt?

- Igazából semmi, szerintem ez annak volt köszönhető, hogy semmit nem kellett csinálniuk, azt mondtam, szabad foglalkozás van. És ők elfoglalták magukat.

- Brian és Tyler?

- Brian elaludt, és nem igazán tudom még, ki az a Tyler.

- Akkor szerencsés vagy! Nincs is okod haragudni!

- Nincs, de többet ne verj át! – mondtam megjátszott haragosan.

Éppen az utolsó órámra igyekeztem, amikor egy gyerek nekem jött.

- Hé! Ne rohangálj a folyosón! – utánakaptam, mert majdnem hasra vágódott.

- Ms. Wry! Jöjjön gyorsan! – lihegte.

Megfordult, és rohant vissza a folyosón, én pedig utána, ha azt akartam, hogy ne veszítsem szem elől.

- Gyorsan! Siessen! – kiabált hátra a fiú.

- Mi… – mi történt, akartam kérdezni, de akkor befordultunk a sarkon s megláttam. – Úristen!

- Ms. Wry, gyorsan!

Brian a harmadik emeleti ablakban állt, és a jelek szerint kiugrani készült. Alig akartam hinni a szememnek. Egy csomó diák állt ott, távolabb, és feszülten figyeltek.

- Brian! – igazából fogalmam sem volt, mit csinálok, hogyan fogom onnan leszedni – Gyere le, ugye nem akarsz kiugrani? Ez a harmadik emelet! – a gyomrom összeszorult, az ujjaim jéghidegek lettek, főleg, amikor a hangom hallatán a lábai megremegtek, és bizonytalanul előredőlt.

- Részeg? Mi a baja? – kérdeztem halkan a fiútól.

- Nem tudom, én már ott találtam az ablakban, akkor éppen a cuccát dobálta kifelé.

- Brian? Kérlek, gyere le! – a hangom remegett.

- Már megint maga? Jöjjön maga is! Szórakozzunk egy kicsit! – a fejét felém fordította és elvigyorodott.

- Te részeg vagy? Brian, ha leugrasz, nem éled túl, odalent beton van, és három emelet magasan vagyunk! Ne hülyéskedsz, ez nem menő, ne csinálj hülyeséget! Apád biztos belebetegedne, ha bajod esne!

- Maga ne tegyen úgy, mintha ismerné! – förmedt rám, majd a tömeg felé fordult – Ha kedvet kaptatok hozzá, van még pár ablak, de egyébként húzzatok el innen! – visszafordult és karjait az ablakkeretnek támasztotta majd kihajolt.

- Ne! – kiabáltam rá - Valaki szóljon az igazgatónak, a többiek tűnjenek el innen! - a fiú felé fordultam – Nem tudom, hogy hívnak, de amilyen gyorsan csak tudsz, rohanj le a gondnokhoz, mondd neki, hogy az ablak alá húzzon ide valamit, valami puhát, ha esetleg mégis…

- Tyler asszonyom, Tyler vagyok – csak egy pillantást vetettem rá.

- Rohanj!

Amikor szép lassan mindenki elment, óvatosan közelebb léptem az ablakhoz.

- Brian, mi történt? Délelőtt még semmi bajod nem volt!

- Ha nem húz el innen maga is, tényleg leugrok!

- Kérlek!

- Mi a fészkes fene folyik itt? – harsogta az igazgató, mögötte pedig egy csomó tanár gyülekezett.

- Brian le akar ugrani

- Fiam, azonnal gyere le onnan, vagy én szedlek le! Most! – és ahogy kimondta, hogy most, Brian kivetette magát az ablakból.

Hangos sikoltással rohantam oda, a szívem egy pillanatra megállt. Halványan érzékeltem, hogy üvöltöznek, és egyre többen gyűlnek az ablakokhoz.

De én egyre csak azt ismételgettem, hogy Úristen, Úristen Úristen…

- Jól van! – kiabált fel egy férfihang lentről, bennem meg felment a pumpa, hogy lehetne jól, amikor most ugrott le…

- Mi? – kihajoltam az ablakon és kis híján én is kiestem a megkönnyebbüléstől.

A gondnok és Tyler odahúztak egy nagy konténert, Brian abba esett bele.

Az igazgatóval a sarkamban rohanni kezdtem lefelé.

Közben Tyler és a férfi segített kikászálódni Briannek a konténerből, aki hangosan röhögött, egyik kezével a hasát fogta, a másikkal a térdét csapkodta.

- Brian! – odarohantam hozzá – Mi a fene van veled?

- Ez állati jó volt, ki kéne próbálnia! – és amikor rám nézett már tudtam mi a baja.

- Te beszívtál!

- Micsoda? – kiabálta Caine a fülembe.

- Ne üvöltsön, nézze a gyerek pupilláit, be van szívva!

Brian még akkor sem hagyta abba a röhögést, amikor megjöttek a mentősök, és elvitték a fiút. Mr. Caine magánkívül volt. Egyre csak azt hajtogatta: - Ez szégyent hoz az iskolára! Hogy történhetett ez? Drog ebben a kisvárosban?

A tanárok fele és jómagam is, még mindig egy kisebbfajta sokk hatása alatt voltunk. De még így sem kerülte el a figyelmemet Tyler, aki lehorgasztott fejjel álldogált a bejáratnál.

- Szerintem beszélnünk kell! – sétáltam oda hozzá.