9.fejezet

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést, hogy ennyit kellett rá várni, próbáltam igyekezni vele, remélem tetszeni fog! A következő fejezetet igyekszem gyorsabban hozni! Kommenteket nagyon várom!:D

9. Fejezet

- Ms. Wry, ráérne egy kicsit? Szeretnék magával megbeszélni valamit! – anélkül, hogy egy szót is szólhattam volna, Caine az irodájába vezetett.

Leült a székébe, és intett, hogy foglaljak, helyet. Kicsit kezdtem aggódni. Ha most engem is le fog szidni, vagy esetleg kirúg, nem tudom, mi lesz. Először is talán meghalok szégyenemben, utána pedig nem is tudom…

Nem vagyok itt olyan régen, csak két hete. Igazán figyelembe vehetné, és ami Briannel történt, nem az én hibám. Nem lenne igazságos, ha rajtam töltené ki a dühét.

- Szóval, Ms. Wry, remélem... - megszólalt a telefon, én pedig halálra rémültem. Reméli, mi? Jaj, utálok várni, mit akarhat mondani?

Miután röviden válaszolgatott a vonal túl végén lévőnek, lecsapta a telefont, és ismét nekem szentelte figyelmét.

- Elnézést! Tehát, remélem sikerült beilleszkednie nálunk, mert szeretnék önnek egy feladatot adni.

Pár másodpercig értelmesen bámulhattam rá afölötti megkönnyebbülésemben, hogy nem kirúgni akar, hogy végül sikerült kinyögnöm, hogy micsoda?

- Szeretném, ha nem maradna rajta az iskola hírnevén, az a kis incidens, ami történt. Szeretném, ha más miatt emlegetnék az iskolát. A sportban jók vagyunk, a tanulóink elég jó átlagot teljesítenek, zenei képzéseink is hozzák az átlagot, de egyvalamiben sehol sem vagyunk a többi iskolához képest. Nem is értem, hogy nem jutott ez idáig az eszembe. Az iskolának nincs színjátszó szakköre, nem rendezünk darabokat, nincsenek előadások. Ennek véget vetünk, mától magát nevezem ki a színjátszó kör élére, mint irodalom tanár szerintem tökéletesen megfelel. Mit szól hozzá?

Őszintén szólva teljesen megdöbbentem.

- Engem? De hát én még soha nem vezettem színjátszó kört! Nincs benne tapasztalatom!

- Majd belejön, számítok magára! Muszáj, hogy jól sikerüljön, mert mához három hétre, szeretnék egy előadást tartani, eljönne a város és látnák, hogy ez egy remek iskola. Erre van most szükség. Válasszon ki egy darabot, és szeretném, ha büntetésképpen az a Tyler fiú és az osztálya adná elő. Arra az osztályra már nagyon rá fér egy kis fejlődés, maga pedig szerette volna őket megnevelni, hát itt az alkalom!

- De ...

- A rajztanárnő és a csoportja biztosan szívesen segít a díszletekkel. Sok sikert!

- És ha nem vállalom el? – kockáztattam meg a kérdést kereken kimondva.

Caine felállt, és az ajtóhoz sétált.

- Akkor nagyot csalódnék magában, és talán elgondolkodnék, hogy a megfelelő tanárt vettem-e fel az iskolába. De természetesen ez csak egy elméleti dolog. Biztos vagyok benne, hogy remek munkát fog végezni!

- Hát persze! – nyájas, már - már szelíd képet vágtam, holott legszívesebben sikítottam volna, mert utálom, ha zsarolnak.

Mintha nem lenne elég dolgom, most ez is a nyakamba szakadt. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. Életemben nem csináltam ilyen, és semmiképpen nem szerettem volna az egész iskola előtt leégni ezzel.

Három hét, és én még azt sem tudom, mit adjunk elő. Talán Rómeó és Júlia? Nem, az túl elcsépelt már, remek mű, de mindenki ismeri, és rengeteg iskolában adják elő.

Talán célszerűbb lenne, ha valami egyedit, valami nem túlismert vagy egy egészen különleges darabot keresni.

Fogalmam sem volt, mi legyen az. De jobb és igazságosabb lenne, ha az osztállyal beszélném ezt meg. Együttműködőbbek lesznek, ha őket is belevonom a dologba. Legalábbis nagyon remélem.

Ahogy átléptem a bejárati ajtó küszöbét, egy nagyon furcsa, fűszeres illat csapott meg, majd ahogy közeledtem a konyhához, keveredett hozzá valami édeskés sütemény illat is. Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor Emmát találtam a pult mögött szorgoskodni.

- Hát te meg mit művelsz? – a hangomra összerezzent, és elpirult.

- Nem is tudom, gondoltam csinálok vacsorát... – elfordult, elővett egy zacskót, amiben messziről úgy tűnt gumicukor van, és rászórta a süteményre –, és telefonált Mr. Reed is, hogy ha nem gond, akkor Brian idejönne, és ma megtarthatnánk az első óránkat. Nem baj?

Miért lenne baj? Egy bunkó, problémás, elkényeztetett gyerek idejön a házamba, és ráakaszkodik a húgomra.

De Emma egyezett bele, az ő döntése. Pénzt kap érte, és amíg nem lesz baj, addig nem szólok bele – fogadkoztam magamban.

- Nem, semmi baj. Ha neked jó, és ráérsz, engem nem zavar. Úgyis van egy csomó dolgom. Képzeld, az igazgató megbízott azzal, hogy alapítsak egy színjátszó kört, és három hét múlva mutassak be egy darabot. – Elhúztam a számat, mire Emma csak elvigyorodott. – Szerinte ez jót tenne a sulinak a Brian ügy után. Ja, és a te osztályodnak kötelező a részvétel benne, büntetésül. Sajnálom!

- Mi? De hát ez szemétség! – háborodott fel. – Én nem csináltam semmit, és nem szeretnék szerepelni senki előtt! Nem tudnád valahogyan elintézni? Kérlek, légyszí!

- Emma, ez igazságtalan lenne, tudod, mire gondolna mindenki... Nincs kivétel! – leroskadtam az egyik székre az asztal mellett. – Nincs valami ötleted, mit adjunk elő? Jól jönne a segítség, az igazgató nagy reményeket fűz a dologhoz, nem szabad leégnünk.

Töprengő arccal a pulton lévő tál fölé hajolt, egy kanállal belekóstolt, és grimaszolt egyet. Mérgelődve elővett még egy tejszínt a hűtőből, és egy fokhagymát.

- Te mikre gondoltál eddig? – kérdezte, amikor már azt hittem nem fog válaszolni, esetleg mérges rám.

- Nem is tudom, Rómeó és Júlia kizárva, de más egyenlőre nem jutott az eszembe.

- Talán valami olyasmi kellene, ami nem mindennapi... Ismerek az iskolában egy olyan fiút, aki szeret írni, és remek színdarabokat készít. Talán beszélhetnél vele.

Ezen elgondolkoztam, jó ötlet, az biztos, hogy nem egy ötvenszer feldolgozott anyag, ha tehetséges a srác lehetne belőle valami.

- Hogy hívják?

- Idén végzős, nem tudom a teljes nevét, nem ismerem annyira, valamilyen Kyle.

- Rendben, köszi a segítséget! Mikorra jön Brian?

- Igazából... – az ebédlő falán lévő órára pillantott –, már negyed órája itt kellene lennie.

- Igazából, csak öt percet késtem – szólalt meg az ajtó felől egy hang, amit Briannel azonosítottam, és ijedtemben majdnem felugrottam a székről.

Amikor felé fordultam, lazán megrántotta a vállát, és elvigyorodott.

- Nem akartam udvariatlan lenni, és megzavarni a beszélgetést. Izgalmas első kézből megtudni az információkat, ha már kimaradok minden jóból.

- Úgy néz ki arról a leckéről lemaradtál, hogy hallgatózni, és kopogás nélkül bejönni valahová, még nagyobb illetlenség! – vágott vissza Emma, amin meg is lepődtem.

- Nos, akkor én felmegyek, ha kell valami, szóljatok nyugodtan! Jó tanulást, Brian!

Sophie is itthon volt, ahogy elmentem a szobája előtt, hallottam, ahogy a laptopon gépel. Úgy gondoltam, most inkább lemondok a szócsatáról, és egyenesen a szobámba mentem.

Elszöszmötöltem egy halom dolgozattal, utána pedig az internetet kezdtem nézni, hátha találok valamilyen használható ötletet a színdarabhoz. Mire észbe kaptam, már fél hét volt.

Úgy gondoltam, megnézem, mi folyik odalent. Szegény Emma, vajon hogy bírja elviselni Briant?

A nappaliból halkan a tévé hangja hallatszott, és Brian meg Emma még mindig az asztal fölött görnyedtek.

- Hogy haladtok?

- Jól - mondta nem túl meggyőzően a húgom.

Emmán látszott, hogy egy kicsit ideges, és ahogy Briant figyeltem, feltűnt, hogy ő sem úgy néz ki, ahogy szokott.

A szeme alatt hatalmas karikák csúfították az arcát, a haja rendetlenül állt össze-vissza, és nem győzte folyamatosan visszafojtani az ásításokat.

Emma tovább magyarázott, éppen fizikát, a fiú pedig sóhajtott egyet és újra a könyv fölé hajolt.

Bementem Sophie- hoz a nappaliba. Valamilyen akciófilmet nézett éppen. Egy férfi az autópályán száguldott, menekült az őt üldöző autó elől, de az utolérte, és próbálta leszorítani.

- Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen filmeket.

Rám nézett, felhúzta a szemöldökét, majd visszafordult a tévé felé.

- Nem lep meg – mondta aztán.

- Hogy ment a suli?

- Jól.

- Éhes vagy már?

- Nem.

- Nem tudod, mikor megy el Brian?

- Nem.

Éreztem, hogy megpróbál teljesen elzárkózni előlem, és nekem fogalmam sem volt, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá. Néma csendben ültünk egymás mellett, és látszólag Sophie-t teljesen lekötötte a film, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam.

Hétkor megállt egy drága, csillogó kocsi a ház előtt. Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom. Itt van Daniel. Most biztosan nem fog magához ölelni, mint a múltkor, de vajon tesz valami célzást rá?

Én csak egy szimpla farmerben és egy pulcsiban voltam, reméltem, nem nézek ki nagyon szerencsétlenül. Jobb napjaimon, a hajamat egyes férfiak gyönyörűnek mondták, most egy kissé gubancos volt, párszor idegesen végigsimítottam rajta az ujjaimmal.

Hallottam, hogy Emma és Brian felállnak.

- Majd én kinyitom!

Az izgatottságomat reményeim szerint sikerült lepleznem, így ajtót nyitottam.

A csalódottságomat már nem biztos, hogy sikerült.

Egy sármos arc helyett, egy őszülő, barátságos arcú, kissé dundi asszonyságot találtam az ajtó előtt.

- Jó estét, Mr. Reed kért meg, hogy jöjjek el Brianért, ő nem ér rá. Én vagyok a házvezetőnőjük.

- Jó estét, Brian már itt is van – a fiú már ott toporgott mögöttem, türelmetlenül szabadulni akart.

- Gyere, fiam, köszönjük a korrepetálást! További szép estét!

- Viszlát!

Miután becsuktam utánuk az ajtót, csak egy mondat járt a fejemben: Ezt hívják úgy, hogy pofára esés!