11.fejezet

11. Fejezet

Másnap az iskolában alig találtam meg Lisát. Pedig már nagyon el akartam valakinek mesélni, hogy Daniel vacsorázni hívott. Vacsora, inkább ezt a szót használom, mint a randit, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez az lesz-e, és mert még mindig nem igazán tudom elhinni. A vacsora jobb.

Amikor végre megtaláltam az egyik folyosón, éppen telefonált, így csak annyit mondtam neki, hogy következő szünetben keressen meg. Indultam az órámra.

Mostanra már egészen hozzászoktam az itteni légkörhöz, és tetszett a hely. Bár, hozzá kell tennem, Brian nélkül elég unalmas az élet... Nem mintha hiányozna, éppen ellenkezőleg. Attól viszont előre félek, mi lesz, ha visszajön. Nem értem Emma hogyan bírja ki, nekem az a hét is sok volt vele, ő pedig egy rossz szót se szól rá.

- Ms. Wry! – kiabál valaki utánam.

Kyle siet felém, papírokkal a kezében.

- Tessék?

- Elhoztam a papírokat, amiket megbeszéltünk, de sajnos most sietnem kell órára!

- Köszönöm, ha valami gond van, majd megkereslek! – pár perc volt csengetésig, nem akartam, hogy miattam késsen.

- Viszlát!

Becsuktam magam mögött a terem ajtaját, és lelkiekben felkészültem, hogy közöljem az osztállyal a rossz hírt.

Az elmúlt pár napban jelentős változások indultak meg, például már nem esznek, és nem alszanak el az órán. Általában határidőre elkészítik a feladatokat, amit kérek, és a legfontosabb, tisztelnek.

- Figyelem, becsengettek, és lenne egy fontos kihirdetni valóm! – elrendeztem a papírokat az asztalomon, és felvettem a színdarab másolatait. Óra előtt mindenkinek fénymásoltam belőle egy példányt. Tegnap este sokáig fenn maradtam és javítottam rajta. Kihúztam ahol sok volt, vagy nem tudtuk volna eljátszani, és összeillesztettem bizonyos részeket, így rövidebb lett és egészen jól előadható.

- Az igazgató szeretné, ha alakulna az iskolában egy színjátszó kör. Engem nevezett ki felkészítő tanárnak. – halk pusmogás indult a teremben. – A rossz hír viszont, hogy a teljesítményetek miatt – mégsem mondhattam, hogy ebben az egészben a legnagyobb szerepet Brian játszotta, és most miatta kell szenvedniük. – az igazgató úgy döntött, hogy ez az osztály fog szerepelni a három hét múlva előadásra kerülő színdarabban. – a halk sutyorgás fenn hangú beszéddé vált.

- Mit fogunk előadni? – kérdezte Erik.

Minden ember elé letettem egy fénymásolatot.

- Olvassátok el, ez az órai feladat, utána pedig megbeszéljük a részleteket!

Körülbelül öt perc után minden tekintet ismét rám szegeződött, amit úgy értelmeztem, hogy végeztek.

- Hogy tetszett?

- Szerintem jó – mondta lelkesen Erik.

A többiek is beleegyezően dünnyögtek.

- Rendben, akkor ez jó lesz. Térjünk rá a szerepekre. Következő órára, szeretném, ha mindenki eldöntené, melyik szerepet szeretné eljátszani. Készüljetek fel belőle, és az órán eldöntöm, ki a jobb, vagyis szereplőválogatást tartok.

Óra végéig a darabról beszélgettünk, és végre jó hangulatban mentem ki a teremből.

Lisa a tanáriban várt rám.

- Miről van szó? Mi történt?

- Gyere, igyunk egy kávét! – ott szerencsére nem állt senki a közelben, nem akartam, hogy bárki is meghallja.

- Mit akarsz mondani? Már eléggé felcsigáztál!

Nagy levegő és...

- Daniel meghívott vacsorázni!

- Örülök, de milyen Daniel? – kérdezte kíváncsian.

- Daniel Reed! Brian apja... – fejeztem be bizonytalanul.

Lisa arcán jó pár érzelem végigfutott.

- Te elmész vele? – kérdezte, olyan hangon, amitől kissé szégyenkezni támadt kedvem.

- Igen... először nem akartam, de ez nem randi. Csak megígérte, hogy segít Sophie-nak munkát keresni, és ezért én elmegyek vele vacsorázni.

Lisa összehúzta a szemöldökét és áthatóan nézett rám.

- Értem, szóval csak a háládat fejezed ki vele.

Kezdett elegem lenni, olyan furcsának, és megalázónak éreztem a helyzetet, ahogy rám nézett. Nem értettem mi a baja.

Talán eleve nem kellett volna belemennem. Tudtam, hogy csak rossz származik belőle. Ó, de egyszerűen képtelen voltam visszautasítani.

- Mi a bajod? – kérdeztem meg végül.

- Semmi, csak nálunk nem szokás a diákunk szülőjével randizni – vetette oda, már szinte ellenségesen és sarkon fordult.

Annyira ideges lettem, hogy a gyomrom émelyegni kezdett. Akkora idióta vagyok! Erre én is gondolhattam volna!

Ha valaki megtudja, esetleg, a legrosszabb esetben Caine, akár ki is rúghatnak miatta!

A nap hátralévő órái elviselhetetlenek voltak. Nem is tudtam mit várok jobban, hogy végük legyen, vagy, hogy ne.

Ebédnél pár tanár odajött és megkérdezték mi a bajom, ugyanis állítólag fal fehér voltam. Lisa a nap további részében került engem, nem is láttam.

Végül döntöttem. Lemondom a vacsorát, biztos vagyok benne, hogy ha elmesélem Danielnek, miért nem mehetek el vele, megérti majd. Elvégre felnőttek vagyunk.

De rájöttem, hogy igazából nem is ez zavar, hanem, hogy nem mehetek el vele. Bele sem gondoltam idáig, milyen régen voltam már randizni... illetve, vacsorázni egy férfival, am azt illeti, akárhol egy férfival. És ez hiányzik. Ahogy telik az idő, erre egyre kevésbé lesz esélyem erre.

Egyre gyorsabban közeledett a hét óra. Én pedig nem tudtam, miért vagyok ilyen nevetségesen ideges.

Emma hat körül benézett a szobámba, és érdeklődött a vacsora felől, de ráhagytam a dolgot. Amikor kínomban nem tudtam mit kitalálni, leültem a színdarabhoz, átnézni.

- Melanie! Itt van Mr. Reed, azt mondta érted jött! –szaladt be a szobámba Emma, izgatott volt, és láttam, hogy felvidult – Csak nem randizni fogtok?

- Nem, félreértés történt. Mindjárt elküldöm, és utána vacsorázhatunk!

- Jaj, ne már! Nyugodtan menj el vele!

- Ebbe ne szólj bele, és légy szíves maradj fent, amíg beszélek vele!

Dörmögött valamit, de bement a szobájába.

Idegesen indultam lefelé. Vajon hogy csinálja Daniel, hogy soha nem hallom meg amikor jön.

Az előszobában állt, és amikor megálltam előtte, ráérősen végignézett rajtam. Kicsit meglepődhetett, a vacsorához illő ruha helyett egy farmer és egy ing volt rajtam.

- Valami baj van?

- Igen, tudod nem volt a legjobb ötlet tőlem, hogy ebbe beleegyeztem. Te Brian apja vagy, én meg a tanára. Ez nem helyes!

Elnevette magát.

- Kit érdekel mi a helyes? És különben is, honnan tudná meg bárki is?

- Nem tudom, illetve...

- Elmondtad valakinek, hogy ma randizol velem? – kérdezte vigyorogva.

- Nem randizunk, ez csak... – Emma kezdett kiabálni nekem fentről. Valami baj van.

Felrohantam. A hangja nem a szobájából jött, hanem Sophie-éból.

- Mi történt?

- Sophie elment! – mondta pánikban.

- Mi? Biztos, hogy nem, csak még nem ért haza és...

- Eltűnt pár ruhája, és cipője, nincs itt a táskája, a smink cuccai! Ezek nem kellenek az iskolába!

- Elment!

Hallottam, hogy valaki mögém lép. Daniel is feljött utánam.

Tudtam, hogy Sophie soha nem akart velem élni, és utál, de nem is mertem rá gondolni, hogy megszökik! Ez mind az én hibám!

- Hova mehetett?- kérdezte Emma.

- Nyugalom, van egy barátom, aki a rendőrségnél dolgozik. Felhívom. Biztos, hogy megtaláljuk!

- De ki tudja mikor ment el... Már akárhol lehet – ha nem kerül elő, vagy ha valami baja lesz...

Emma hozzám bújt.

- Meg fogjuk találni, ugye? – suttogta.