12. fejezet

12. Fejezet

Valószínűleg kénytelen lettem volna előbb- utóbb összeszedni magam, és átvenni az irányítást, ha Daniel nincs itt, de ő alig egy perc múlva a telefonjával és ellentmondást nem tűrően, magához vette az irányítást.

Felhívta a rendőr barátját, aki megígérte, hogy mindjárt itt lesz, utána pedig megkérte Emmát, hogy keressen pár nem olyan régi képet Sophie-ról, amiket meg lehet mutatni az embereknek.

Én még mindig alig akartam elhinni, hogy a húgom elszökött. Ha mégis ez történt, legalább egy drámai, mindenért engem okoló, és szemrehányó levelet itt hagyott volna. Ez Sophie-ra vallott volna, de ez a minden szó nélkül lelépés, valahogy nem. Ezért amíg Emmáék keresgéltek, én még egyszer átkutattam Sophie holmiját, hátha itt vannak valahol a dolgai, és mégsem szökött meg.

- Melanie, itt van a barátom, Lukas nyomozó. Jobb lenne, ha te beszélnél vele.

- Rendben. – annyira furcsa volt ez a gondoskodó Daniel. Brian, és az eddigi viselkedése után, nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen oldala is.

Lukas nyomozó fiatal volt, huszonöt-harminc év közöttinek tippeltem volna. Nagyon nyugalmat, és magabiztosságot sugárzó volt a megjelenése. Arca borostás volt, haja rövid, sötétbarna, szeme kék.

Nyugtáztam, hogy valószínűleg szolgálatban lehet, mert egyenruhában van, ezért ért ide olyan gyorsan. Bár az is lehet, hogy ez inkább Danielnek köszönhető.

- Üdvözlöm Ms. Wry! Úgy tudom, hogy nem tudja, hol van a húga, igaz? – nem várt választ, mondta tovább. – Ha ez igaz, akkor valószínűleg elszökött, és nekem tudnom kell, kiket ismer a környéken, hová szokott eljárni, és milyen okból szökött meg – a nézése kellemetlen volt, nagyon átható.

A fejemben gyorsan megpróbáltam összeszedni, kikkel láttam együtt Sophie-t az iskolában, és megpróbáltam az arcokhoz nevet is kapcsolni.

Felsoroltam őket a nyomozónak, aki gondosan le is jegyzetelt mindent. Utána elmeséltem az anyám halálát, és, hogy ez Sophie-t nagyon megviselte, nem volt köztünk felhőtlen a viszony, de soha nem gondoltam volna, hogy megszökik.

Emma kisegített még pár névvel, akikről nem tudtam, majd a nyomozó kiment a kocsijához. Alig fél perc múlva már itt is volt, és két térképet hozott magával.

- Mivel még nem tűnt el olyan régen, nem lehet kereső csoportot indítani, és megkezdeni a nyomozást. De nekem lejárt a műszakom, szívesen segítek! – mosolyodott el és Danielre nézett. – Te kiismered magadat a városban, veled megy Wry kisasszony, és elmentek azokhoz a házakhoz, amiket bejelölök nektek a térképen. A húga itt marad, egy, mivel nem akarom, hogy sötétben eltévedjen, és őt s keresni kelljen, kettő, jobb, ha itt marad, és fel tud hívni minket, ha van valami. Jó így mindenkinek?

Én bólintottam, nagyon logikus terv volt, és megfontolt. Amikor viszont Danielre néztem, az idegességem mellett nem tudtam nem észrevenni, hogy valami baja van.

- Mi van?

- Semmi, csak...

- Ha nem érsz rá, nincs kedved ehhez az egészhez, nem baj, nem kell itt maradnod, majd megyek a nyomozóval együtt, ketten is meg tudjuk csinálni.

Láttam, hogy Lukas felnéz, és érdeklődve vizsgálgatja a barátját.

- Nem, nem akarok elmenni, csak annyi a baj, hogy haza kell telefonálnom, mivel ez valószínűleg elég sokáig eltart majd, és nem akarom, hogy a házvezető nőm rám várjon, meg beszélnem kell a fiammal is. Egy perc és itt vagyok!

A mobiljával a kezében kisétált a nappaliból.

Lukas ismét a térképek felé hajolt. Elővett egy piros filcet és bejelölte a házakat, ahová mennünk kell.

- Ezek viszonylag közel vannak egymáshoz, így gyorsabban lehet velük végezni, a maradék az enyém, te pedig – nézett Emmára -, maradj mindig telefon közelben, és ne menj el itthonról, ne csinálj semmi hülyeséget! Indulhatunk?

- Igen – jött a kabátommal a kezében Daniel.

Kevéssel később a kocsijában ültünk, és közeledtünk az első pontunkhoz. Hideg volt kint, Daniel majdnem maximumra tekerte a fűtést. Nem akartam arra gondolni, hogy Sophie ebben az időben talán kint mászkál.

- Kész vagy? – kérdezte Daniel, mielőtt bekopogott volna. bólintottam.

Egy perc múlva Sophie barátnője nyitott ajtót. Tágra nyílt szemekkel bámult végig rajtunk, rendesen meglepődött. Ebből már tudtam, hogy Sophie nincs itt, akkor más lett volna a reakció, számított volna ránk a lány.

- Szia Jennifer, Sophie nincs itt nálad?

- Öhm, nincs, én ma nem voltam iskolában. – a lány mellett feltűnt az ajtóban az apja is.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte és hátrébb tolta a lányt.

- A húgomat Sophie-t kerestük, azt hittem itt van, de nincs, elnézést a zavarásért. – a férfi összehúzta a szemöldökét, és szigorú képet vágott.

- Nem maga az új tanár az iskolában?

- De, igen.

- És azt mondta, nem tudja, hol van a húga? – a hangjában tisztán kivehető volt a mélységes nemtetszés és a becsmérlés.

Daniel megszorította a kezem, ami nagyon jól esett.

- Most mennünk kell uram. Köszönjük a segítséget, jó éjszakát!

Elkormányzott az ajtótól, és beültetett az autóba.

- Hát ez rémes volt! – sóhajtottam.

- Annyira nem, csak egy aggodalmas szülő, azt ne mondd, hogy nem találkoztál még ilyennel.

Nem sikerült megvigasztalnia, így inkább a vezetésre figyelt. Pár perc múlva megtörtem a csendet.

- Tudod, nem hiszem, hogy Sophie itt lesz a városban... – osztottam meg vele a félelmemet.

- Miért? Hova mehetne?

- Akárhova, bárhová, csak el innen. Nem szeretett volna ide költözni. Imádta a nagyvárost.

- Szerinted oda ment vissza? De pontosan hol van az az oda? – nem fordul felém, a kocsiban sötét volt, csak a kinti fények világítottam be a kocsiba, érdekes, és csábítóan megvilágítva Daniel arc élét.

- Hartford, onnan jöttünk.

- Szép város.

- Az, és hatalmas, ha odament, akárhol lehet, bárhol. – éreztem a nedvességet az arcomon.

- Ott is meg fogjuk találni! – láttam, hogy felém nyúl, nagyon lassan, de aztán meggondolta magát, és visszatette a kezét a kormányra.

A többi háznál is hasonló volt a helyzet, és ezért kezdtem feladni az a kevés reményemet is, hogy a húgom itt lehet.

Már nagyon késő volt, lassan tizenkét óra.

Amikor az utolsó háznál is végeztünk, kezdtem tehetetlennek érezni magamat. Nagyon haragudtam Sophie-ra, hogy se egy levelet nem hagyott, de még a mobilját se veszi fel, hiába csörgetjük.

Amikor ismét a kocsiban ültünk és visszafelé tartottunk, megcsörrent Daniel mobilja.

Kezdtem reménykedni. Annyira akartam, hogy azért keressék, mer Sophie megvan.

- Luke volt az, ő is végzett, de eszébe jutott valami, elmegy és megnézi, és szólt, hogy lehet, hogy lemerül a telefonja, ne aggódjunk, ahogy végzett jön.

Összekuporodtam az ülésen. Nem volt mit mondanom.

Daniel gyengéden megpaskolgatta a vállam.

- Tudom, mit érzel, biztos, hogy én is teljesen ki lennék, ha Brian szökött volna meg.

- Te már edzett vagy ilyen téren, nem? – utólag, talán egy kicsit gonosz volt.

- Igen, a fiam gondoskodik róla, hogy ne unatkozzak. De ahogy látom, Sophie is.

Leparkolt a ház előtt.

- Emma?

A nappaliból jött a hangja, meglepetésemre azonban nem volt egyedül.

- Brian? – lepődött meg Daniel is. – Mit keresel itt?

- Csak átjöttem, hátha tudok valamit segíteni, Molly mondta, hogy mi van.

A két gyerek melegítőben és egy bögrével a kezében gubbasztott a kanapén.

Biztosan álmosak már.

Danielhez fordultam.

- Késő van, és biztosan fáradtak vagytok már, köszönöm a segítséget, és hálás vagyok, de nyugodtan menjetek haza!

- Ha Brian fáradt, hazaviszem, de én visszajövök.

- Nem kell haza vinni. Még csak fél tizenkettő! Nem vagyok már dedós, hogy ilyenkor aludnom kelljen! Holnap nekem nincs suli! – mondta sértődötten, majd elvigyorodott.

- Akkor ez eldőlt! Mindketten maradunk.

Amíg vártunk Lukasra a konyhában főztem egy adag kávét. Éppen lefőtt, amikor a kocsi lefékezett a ház előtt.

Emma szaladt az ajtó elé, követtem én is. Nem is tudom milyen csodában reménykedtünk, de bevált.

Amikor kinyílt az ajtó, ott állt Lukas és maga előtt szorosan fogta Sophie-t.

Hirtelen nem is tudtam mit csináljak először, megöleljem, vagy felpofozzam, azért amit tett.

- Meghoztam a szökevényt – törte meg a csendet a nyomozó.

- Nem vagyok szökevény – mondta dühösen és kirántotta magát a szorításból.

Lukast behívtam egy csésze kávéra, amiért ennyit segített. Amikor már mindenki a nappaliban ült, halkan ráförmedtem az enyhén szerencsétlenül kinéző bűnösre.

- Megmagyaráznád, miért szöktél meg?