16. fejezet

Végre ez is eljött! Itt van az új fejezet!:D Igyekeztem hogy elég hosszú legyen, amit majd a végén hiányolni fogtok, esküszöm, hogy a következő részben végre benne lesz! :) És talán nem is kell rá annyit várni, mint erre! Köszönöm a türelmeteket, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!!! :)

Emma és Sophie szobájában is égett a villany, még nem volt olyan késő, hogy lefeküdjenek.

Fölakasztottam a kabátom, és a konyhában főztem magamnak egy bögre teát. Felmentem vele a szobámba és teleengedtem a kádat forró vízzel.

Miután lefürödtem, már egyáltalán nem fáztam, és megint jól éreztem magam. Az órámra nézve eszembe jutott, Daniel. Vajon hazaért már?

Előkerestem a telefonomban a számát. Ki volt kapcsolva.

Mi a fenéért kapcsolta ki?

Előkészítettem pár dolgot holnapra, és közben elálmosodtam.

Már lefeküdni készültem, amikor Sophie jött be a szobába.

- Valami baj van?

Beljebb lépett, de látszott a szemein, hogy fáradt, de valami elszántság is volt bennük. Alaposan megfontolta a szavait, mielőtt kimondta volna őket.

- Este voltam a szállodában, és megnéztem a munkát. Azt mondták, próbaidőre felvettek és...Vérzik a karod! Miért vérzik a karod? – a kezemért nyúlt, de meggondolta magát.

- Semmiség, csak Daniel elütött egy szarvast és a kitört szélvédő üvege megvágott. Mit akartál mondani, amikor bejöttél?

- Ez mikor volt? Már rég nem kellene véreznie! Nem olyan mély a vágás! – mégiscsak megfogta a karomat és közelről vizsgálgatta.

- Majd bekötözöm!

- Segítek, már nem szabadna, hogy így vérezzen!

- Lassan alvad a vérem, ennyi az egész! – kétkedve nézett, de végül rám hagyta. – Szóval, mit akartál mondani?

- Csak annyit, hogy tudom, hogy most miattam rólad beszél mindenki az iskolában! Ezt nem akartam, szóval... sajnálom!

- Rendben, megcsináltad a házi munkát?

- Igen.

- És tanultál is?

- Igen.

- Jó, akkor azt hiszem, fátylat boríthatunk az esetre! Csak többet ne forduljon elő!

Bólintott és halványan elmosolyodott. Ismét reménykedni kezdtem benne, hogy kezdünk sínen lenni.

Lassan az ajtó felé indult, de előtte még visszafordult.

- Biztos jól vagy?

- Igen.

- Oké, akkor jó éjt!

- Neked is!

Miután becsukódott mögötte az ajtó, visszamentem a fürdőbe és elővettem az elsősegélyes dobozkát. Alaposabban is megnézve a sebet, észrevettem, hogy a vágás tényleg nem túl mély, viszont még mindig vérzik. A víz valószínűleg kitisztította, de leragasztás előtt, most még egyszer letöröltem.

Utána ránéztem még a telefonomra, de Daniel nem hívott vissza, így befeküdtem az ágyba, és szinte rögtön el is aludtam.

Másnap reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem ez a nap remekül indul. A nap süt, az ég kék, a madarak énekelnek az ablakom előtt, és végre elhatároztam, mi legyen a színdarabbal!

Emma hamarabb ébredt nálam, már a reggelit csinálta, mire én leértem a konyhába.

- Jó reggel! Milyen volt a vacsora? – teát főzött és szendvicset csomagolt magának – Elég hamar megjöttél, még fent voltam, de nem akartalak zavarni.

- Semmit nem ettünk, viszont elütöttünk egy szarvast! – kifejezéstelenül mondtam, és kíváncsian vártam, mit fog reagálni. Ma reggelre már nem láttam olyan borúsan a dolgot, mit este. Most még egy kicsit szórakozni is tudok rajta.

Persze a szarvast változatlanul sajnálom.

- Mi? – elsápadt, és odajött mellém. – Elütöttetek egy szarvast?

- Igen, Daniel kocsijának az eleje összetört.

- Úristen, jól vagy? Elvitt kórházba?

- Emma, semmi bajom!

- Nem látott orvos? – az arcából teljesen kifutott a szín.

- Jól vagyok! – mondtam lassan, tagoltam. Átkaroltam, és magam mellé húztam a székre – Csak egy kis vágás van a karomon az üvegtől, de itthon leragasztottam.

- Mr. Reed is jól van? – kérdezte már nyugodtabban.

- Igen, és valószínűleg a kocsit is rendbe lehet hozni, ami szegény szarvasról nem mondható el.

- Szerintem Mr. Reed-nek akkor is kórházba kellet volna vinnie!

- Én úgysem engedtem volna! – még csak az hiányzott volna!

Nyomtam egy puszit Emma homlokára és felállítottam a székről.

- Nagyon jól esik, hogy így aggódsz értem! – bár kicsit aggasztó volt látni, hogy még mindig ennyire... hát nem is tudom, hogy milyen.

Valamit ki kell majd találnom.

- Képzeld, kitaláltam, hogy mi legyen a színdarabbal! – közben Sophie is lejött, és megitta a reggeli kávéját. – De most mindenki húzzon bele, mert elkésünk! A kocsiban majd elmondom!

Amikor beértem, teljesen önként és izgatottan mentem Caine irodája felé.

Féltem, mert ha nem tetszik neki az ötlet, akkor kész, ennyi volt, és ezt meg is mondom majd neki. Ebből nem vagyok hajlandó engedni.

- Jöjjön be, Ms Wry! Máris készen lenne az új tervekkel? – kérdezte kétkedve.

- Igen, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a közönség is elég izgalmasnak fogja találni! Úgy gondoltam, megfogadom a tanácsát, és mégis a Rómeó és Júliát adjuk elő! De úgy gondoltam a felvonásokat más, és más csoportok fogják játszani. Három, vagy négy fős csoportokra osztom az osztályt, ez a felvonásoktól is függ, és az adott csoport adja elő azt a részt, amit nekik osztok. Ez az osztály együttműködő képességén is javítana, talán jobban egy közösséggé válnának. A legvégén pedig, a zsűri, aki pontozná a csoportokat, eredményt hirdet. Én pedig természetesen minden csoport munkáját jeggyel értékelem. Úgy gondolom, ez elég jó ötlet, és a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.

Ezt talán nem kellett volna hozzátennem, de Caine elgondolkodott az ötleten, és én reménykedni kezdtem.

- Rendben – mondta nagy sokára, én pedig megkönnyebbültem -, de csak egy feltétellen, a zsűritagokat én választom ki!

- Rendben! – nem értettem, ez utóbbihoz miért ragaszkodott annyira, de szívesen ráhagytam, már csak azért is, mert így nem kell ezzel is foglalkoznom. Bár azt sejtem, hogy ezzel is megpróbálja majd a saját malmára hajtani a vizet.

- Köszönöm Ms. Wry, hogy ilyen hamar sikerült ezt kitalálnia, ha lehet, minél hamarabb kezdjék meg a próbákat!

Biztosítottam, hogy minden energiámmal azon leszek, és végre elégedetten sétáltam ki a szobából.

Óra előtt még sikerült elcsípnem a rajztanárnőt, Mrs. Gaston-t, és megkértem, a rajz csoportjával kezdjék el megtervezni a díszleteket, ha kell mi is segítünk. Ezen enyhén megrándult az arcán egy izom, így biztosra vehettem, hogy a munkát senki – arra illetéktelen személynek, - nem adja a kezébe.

Hogy ne legyünk lemaradva, Brian osztályának a másik felét is elkértem – éppen fizikáról, amit a tanár rosszalló tekintettel, de engedett-, és végre elkezdhettük a felkészülést.

- Gyorsan üljön le mindenki, hadd kezdjük el gyorsan az órát! – Emma bátorítóan rám mosolygott, és még Brian sem rendezett jelenetet a szokásos, „hol a helyem?” játékával. – Megszületett a végleges döntés, amivel végre az igazgató úr is, és én is egyetértünk. A Rómeó és Júliát adjuk elő, de külön csoportokba osztalak titeket, és mindenki csak az adott felvonására készül.

Tartottam egy kis szünetet, hogy mindenki kipusmogja magát, aztán folytattam.

- A szövegkönyvek még nincsenek nálam, de a csoportokat rögtön kijelölöm a felvonásokkal együtt. Ha elmondtam, ki kikkel lesz, kérem, rendeződjetek úgy!

A fejemben már megszületett egy elképzelés, ami lehetővé teszi, hogy a klikkeket feloszlassuk egy időre, ami lehet, hogy eleinte megnehezíti a munkát, de később remélhetőleg látható pozitív eredménye is lesz a dolognak.

Úgy esett, hogy Brian, Eric, Tyler és Emma ugyanabba a csoportba kerültek, amire majd nagyon oda kell figyelnem, de később szerintem be fog válni. Azt a részt kapták, amikor Júliáék álarcosbált tartanak, és Rómeó, barátaival együtt beszökik a mulatságra.

Megvártam, amíg mindenki elhelyezkedik, és furcsa volt látni, hogy ennyire más, ahogy ülnek.

- Kérlek, nyugtassatok meg, hogy mindenki olvasta a könyvet! – ebben nem mertem száz százalékosan megesküdni, de remélni szabad – Ha esetleg mégsem, akkor kérlek, ezt pótoljátok legkésőbb szerdáig. Hiába csak egy részt kapott mindenki, fontos, hogy tudjátok a történet többi cselekményét is, hogy jobban bele tudjátok élni magatokat!

- Csoporton belül, kérlek, döntsétek el következő órára, hogy ki kit alakít, a szövegkönyveket pedig még ma ki fogom osztani, következő alkalomra, kérlek azt is olvassátok el. Az előadáson a zsűri pontozásán kívül, én is értékelni foglak benneteket, és ez az osztályzat az év végi jegy húsz százalékát adja. Lelkesítésként, csak annyit tudok mondani még a lányoknak, hogy ez a világ egyik legromantikusabb regénye, a fiúknak pedig felhúzza a jegyet!

Az óra további részében, felírtam a szereplőket, és összeírtam pár általános dolgot a műről, közösen pedig megpróbáltunk jellemzést készíteni a karakterekről.

Emma egész órán nem szólalt meg, pedig biztosan tudom, hogy ezt az előző sulijában már tanulta, és kívülről fújja. Tyler mellett ült, előtte pedig Brian és Eric. Szegénnyel jól kiszúrtam, viszont azt a két jómadarat bárhova máshová teszem, csak lerontották volna az egész csapatot, Eric és Emma viszont nem fogják hagyni. Megvan az egyensúly, erre próbáltam törekedni.

Az ebédszünetet ismét az irodalom teremben töltöttem, és összeállítottam a szövegkönyveket.

Amikor én voltam annyi idős, mint most Emma, én is előadtam a művet. Én kaptam Capuletné szerepét. Emlékeztem, hogy még megvan valahol a szövegkönyv, és az egyik lyukas órám alatt haza szaladtam érte. Ezzel egy csomó időt megspóroltam.

Az utolsó órám Emmáékkal lett volna, de azt visszacserélte a fizika tanár, így hamarabb hazaértem. Útközben vettem kaját a lányoknak vacsorára, és még egy kicsit pihenhettem is mielőtt készülnöm kellett volna Danielhez.

Egy óra múlva Emma és Sophie is hazaért, és míg a legkisebb húgom az emeletre szobájába rohant nagy zajjal, az idősebb felém vette az irányt.

- Normális vagy, hogy egy csoportba tetted Emmát azzal a Brian gyerekkel? És muszáj volt a haverját is hozzájuk csapni? – támadott le rögtön.

- Gyorsan terjednek a hírek. Én vagy a tanár, ezt ne felejtsd el! – közöltem vele – Megnyugtathatlak, hogy nem pillanatnyi elmezavar volt az oka, amiért így alakítottam a csoportbeosztásokat! Mit mondott neked Emma?

- Magától semmit! Én szedtem ki belőle hazafelé. Azt mondta, eleve nem szeret szerepelni, és most el kell játszania az egyik főszereplőt. Brian pedig magától értetődőnek vette, hogy ő lesz Rómeó, Tyler lett Benvolio és Eric Mercutio.

- És? Nem az egészet ő játssza, ez csak egy rövid rész lesz!

- De a végén csókolóznak!

- Ó! – kezdtem kapizsgálni mi is a gond valójában.

- Ez nem jutott eszedbe? – förmedt rám.

- De, viszont úgy gondolom, ez jót fog tenni Emmának!

- Igen? Segíteni fog rosszul érezni magát? Az magától is megy neki!

- Nem, ez segít kicsit kizökkenteni a maga kis világából! Kénytelen lesz mással foglalkozni! - világosítottam fel.

Átsuhant az arcán a felismerés, és végül még egy széles mosolyra is futotta tőle.

- Hogy ebből mi fog kisülni nővérkém... - mondta ironikusan, miközben a táskájával a kezében ő is elindult az emeletre.

Én is visszamentem a szobámba, és idegesen jöttem rá, hogy nem vehetem fel ma is ugyan azt a ruhát, amit tegnap este. Pénzem pedig nincs, hogy újat vegyek. Valószínűleg feleslegesen is strapálom magam, elvégre nincs szó másról, csak egy vacsoráról. Akkor pedig mindegy, hogy nézek ki.

Nem szeretnék én lenni a következő Daniel női közül.

Kivettem a szekrényből pár szóba jöhető darabot, de egyikért sem rajongtam túlzottan.

Átmentem Sophie- hoz segítséget kérni, amin eléggé meglepődött, de átjött, és alaposan végignézte az előszedett ruhákat.

- Ezek egymással nem jók – mondta fejcsóválva -, de ez a ruha, azzal az övvel tökéletes, és van hozzá egy cipőm, szívesen kölcsön adom, ha kell, mindjárt hozom!

Ránéztem a sötétkék ruhára, a széles fekete övre, és nekem eszembe sem jutott volna egymással felvenni a kettőt, de amíg Sophie a cipőt kereste, addig én felvettem a ruhát, és jól nézett ki. Jól is éreztem magam benne. Sophie áthozta a cipőt, az is tetszett, kölcsön kértem tőle az estére.

Napközben felhívott Daniel, és gyorsan csak annyit mondott, hogy ha nem baj, megadja a címet, és menjek oda, a házukhoz hétre.

Időben elindultam, hogy odataláljak, bár Daniel elmagyarázta, hogyan jutok oda a legegyszerűbben. Amikor odaértem, kétszer is megnéztem a papírt, hogy tényleg jó helyen járok-e.

A ház hatalmas volt, felújított, de a szerkezetén látszott, hogy régen építették. A lépcső mellett hatalmas bokrokat ültettek, és a házat is rengeteg hatalmas fa vette körbe. A lépcső a verandára vezetett, ahol hatalmas fehér oszlopok adtak tekintélyt a háznak. A hatalmas bejárati ajtót, az ablakokat és a hozzátartozó gyönyörű fa spalettákat sötétzöldre festették.

Bent égtek a villanyok, még a verandán is felkapcsolva hagyták őket. Én pedig csak a szomszéd ház előtt tudtam leparkolni, mert két kocsi is elfoglalta a bejáratot.

Magabiztosan indultam el, és ez ki is tartott egészen addig, amíg fel nem értem a verandára. Ott valahogy elbizonytalanodtam, ahogy farkasszemet néztem a nagy ajtóval. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam.

Már azt fontolgattam, hogy hazamegyek, és kitalálok valami kifogást, miért nem tudtam eljönni, de tudtam, hogy Daniel úgysem venné be, és addig nyomulna, amíg az nem lesz, amit ő nem akar.

Bekopogtam, és meglepetésemre egy idegen kisfiú nyitott ajtót. Mire már elnézést kértem volna, hogy rossz helyre jöttem, megjelent mögötte Daniel és behúzott az ajtón, és miközben lesegítette a kabátomat, betessékelt egy helységbe, amit én nappalinak gondoltam, és ahol már egy másik nő foglalta el az egyik kanapét.